Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Kegyetlen zsarnok az Idő, amely az ember emlékeit törli ki lassan-lassan a kegyelemdöfés előtt, de még rusnyább tud lenni az ember, maga is az idő játékszere, amikor embertársak, sőt, népek emlékét tünteti el. A sokat csodált fáraók nem riadtak vissza elődeik feljegyzéseinek meghamisításától, bár akkor a delete-gomb helyett a hetekig tartó kőcsiszolás módszerét használták. Volt kínai császár, aki meg sem várta, hogy az elégetendő művek megszülessenek, elföldelte előre az írástudókat úgy, ahogy voltak, élve. És hányszor láttam sörszagú, röhögő turistákat szelfizni a Cenken, a talapzaton, ahol Árpád vezérünk szobra állt nem is olyan rég, a beözönlő „felszabadítók” első gondja annak felrobbantása volt.
Czegő Zoltán minapi jegyzete Csiha Kálmán emlékiratairól az apropója gondolataimnak. Mert – sajnos – lassan csak az emlékek maradnak, ha azokról is le nem késünk. Egy internetes bejegyzésben komoly szerző állítja, Délvidéken már nem lehet magyarságról beszélni, esetleg egyénekről. Tapasztalatból tudom, milyen elképesztő az új nemzedék tudatlansága a közelmúlt történelméről. Meredt szemek, elutasító magatartás, legyintés fogadta nem egyszer, ha a gyerekeknek a vészkorszakot említettem. Unják, el sem akarják képzelni. A dübörgő zene hangját ne zavarja holmi kilakoltatottak búcsúkiáltása, gulágrabok halálhörgése, akasztottak reménytelen ficánkolása.
Úgy tűnik, a szülők finom-diszkréten elhallgatják, amit tudnak, vagy talán tudni sem akarnak semmiről? Pedig bármennyire elcsépelt, megcáfolhatatlan, hogy aki elfelejti a múltat, megismételheti. A rendszerváltás után rögtön felkapták a memoárirodalmat, már amennyi volt, aztán bejött a jóléti társadalom bóvlis csillogása, a legaljasabb narkotikum. Technikai eszközökben nincs hiány, nem kell, mint Bartók, fonográffal bíbelődjünk: lefényképezni a legutolsó parasztházat is, filmre, hangszalagra rögzíteni honfitársaink emlékeit, amíg még lehet, amíg még szájba nem vernek. Történelemtanár kollegák és nemcsak, találjatok öt percet elmondani a gyerekeknek, ezt élték át azok, akiknek köszönhetően még vagytok, még vagyunk. Mert ha a múltunkról beszélő köveket eltakarítják azok, akiknek útjukban állnak, valakinek világgá kell kiáltani, és le kell írni azt, ami nagyon fáj.