Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Marad a bánat

Kíváncsian vettem kézbe, olvastam végig Ráduly (Kuthy) Irén nyugalmazott bikfalvi tanítónő kéziratos könyvét, amelynek már címe is szörnyű dolgokat sejtet. Borzalmas éjszakák, ezt írta a fedőlapra, sejtetve, hogy ami papírra került, az nem csupán családjuk életének keserves éveit, de a megbolydult világot is érzékelteti. Minderről őt kérdeztem.

Hirdetés
Hirdetés

– Honnan jött a késztetés, mi ösztönözte e gépelt könyv megírására?

– Elsősorban a gyerekeimnek, unokáimnak akartam, akarom tanulságul hagyni a mi sorsunk alakulását. Szüleim, nagyszüleim földművelők voltak, a szorgalmasabbak közül, a gyarapodás reményével reggeltől estig dolgoztak, földet, mezőgazdasági eszközöket vásároltak, s ennek az lett az eredménye, hogy a rendszerváltozás után kuláknak nyilvánították. Édesanyámat, aki soha nem tartózkodott attól, hogy véleményt nyilvánítson, a kollektivizálással szembeni magatartása miatt hét év börtönre ítélték. S ott maradtunk mi, iskolás leánykák édesanya nélkül. Voltak jóakaróink, de rosszakaróink erősebbeknek bizonyultak: egy nap, helybeliek feljelentése alapján elvitték édesanyánkat. Ez nem volt elég: mikor édesapánk aláírta a belépési nyilatkozatot, azért, hogy mi tanulhassunk, mindent elvittek, amit kétkezi munkával szüleink szereztek. Nos, én ezt írtam meg, fiamék legépelték, de nem azzal a céllal, hogy mindez mások kezébe is kerüljön. Még élnek páran azok közül, akik nekünk ártottak, de én nem szeretném őket most utólag nyilvánosan megbélyegezni, főleg gyerekeik, unokáik miatt, de azért sem, mert a megbocsátás Istentől való emberi cselekedet. Ám azért elfelejtésről nincs szó, inkább bánatról, amiért olyankor is ártunk egymásnak, amikor velünk jót cselekszenek.

– A brassói ’56-sok egyike előszavazza a kéziratát. Miért őt kérte fel a megírására?

– Hát igen, az igazságtalanul hét esztendőre ítélt édesanyám sorsa sok embert megindított, főleg azokat, akiket szintén hamis koholmányok alapján börtönre ítéltek. Az ő szavai, amelyeket Édesanyánk temetésén mondott, meggyőztek arról, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell, nem szabad elhallgatni.

Hangsúlyozom, én az utánam következők, a család tagjai számára jegyeztem le mindezeket. Hadd tanulják meg, hogy a legnehezebb események sem törhetnek meg, ha bízunk az igazságunkban. Visszaemlékezéseimet 1996-ban kezdtem írni. Nem ment könnyen, mindegyre felidéződtek a fájdalmas események, felidéződött bennem, hogy fiatal szüleim, a faluban legfiatalabb gazdapáros a három gyerekkel mire is volt képes, mennyit erőlködtek, hogy gyarapítsák a tulajdonukat. Hogy aztán egy szép napon minden összeomoljon. Szemem előtt van most is, amikor a börtönben lévő édesanyám holmijáért jöttek autóval, féltett ruharabjait, bútorait felhányták az autóra, s egyikük, aki uzoni volt, még az édesapám hegedűjét is elvitte, felült az elkobzott dolgok tetejére, s a hegedűt cincogtatta. Ezeket nehéz elfelejteni. Persze, sok minden kimaradt még, szüleim halála után megint tollat ragadtam, de azt a sok mindent leírni nem lehet, pedig milyen jó lenne, ha mindenről tudomást szerezhetnének mások is. Ha esetleg önálló, nyomtatott könyv lenne belőle, nyilván képekkel is kellene illusztrálni.

Lehet, erre már nem kerül sor, de amit leírtam, az legalább megmarad.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás