Csúcsok egymás között

Mintha utoljára tennének-vágnának oda garast az asztalra. Mintha egyszer s mindenkorra, hogy végre vegye tudomásul vakablakában a vétlen világ is. Mert mehet ugyan egy ideig, de jó felé nem mehet ez a világ, amelyben nem csak kenyeret, de országnyi részeket kapnak ki, sodornak el maradék s jövendő népünk gyermekeinek kezéből, előlük s alóluk.

Költők.

Most Faludy György meg Csoóri Sándor.

Vélük égre szállna sírva a roskatag vándor.

Mintha ma is, vértelen de végtelen szövetségben értenének egyet abban, ami szeretetben és azzal  benépesített ország lehet egy nemzet alatt, annyi temető meg csatatér fölött.

A szeretet, akár a szeretett, abszolút emberhez kötött.

Állat is megtapasztalja, s firtatja ugyan azt, aminek híja van, de okát nem leli. Minden a miénk, az is, ami embertelenségben emberi.

Az ember boldogan s kéjben is nyugtalan, ha fogyóban a megtartó föld a talpa alatt, mert óriás ganajtúrók pusztítják el alóla, és mindazokat is titkon vagy nyíltan, akik gátat vetnek s vethetnének a mállónak s a múlónak idejekorán.

Ők, eme kettő sem vala egyetlen páros az emberi különbözőségben. Gondjaik, más-más földrészeken, egy volt a magyarok országának áldozó munka és aggodalom gyepes mezein, szikkadt, letarolt tarlóin. – S mire mentek?! – ordítja magában hangtalan, ki megnyikkanni sem mer, mert az igaz szó halálos is lehet.

És a haza világán ebben az egyben van csupán igazuk…

A nép, kinek nincs szabadsága, készít magának mély hangon bőgő tárogatót; az eléhívott szabadságharcokból forradalmakat.

Nyugtalan alszik ágya deszkaszélén, éberen.

Az el- s leszámolóban egyre kevesebb a félelem.

Hány ezer teret megnevezhet az agg, de még eleven, ahol a félsz helyet nem kapott, mert megvolt mindiglen a hazai sorrend: elébb van a miénk, azután az enyém, még ha halál is.

Faludy Györgyöt ki lehetett verni, be lehetett zárni, kinyomorítani a magyarok országából, ám belőle a tevőleges aggodalmat sosem. A fájdalom nemzeti, a fájás egyszemélyes.

Lehull a lomb, árkász-csizmák tapossák,

alájuk terült avarnak az ország.

Rémálmok járnak, szelek fújnak, és

valaki dönt, hogy lesz-e ébredés?

(1957.)

Amikor ezt írta, 47 éves volt, menekülőben ama szovjet árkász-csizmák elől.

Csoóri Sándor óceánon is átverő, itthoni hullámok között érte el annyi vetés és számvetés után, sokszor megalázva és megszomorítva, a feszülethordozó megfogalmazást.

Hol találhatnék megint

új otthont s új hazát magamnak?

––––––

Sehol! Sehol! – dörmögi hátam mögött

egy zúzmarás hang – hisz elkártyázott köpeny

az egész ország, krisztusi gönc –

(2004.)

Hegycsúcsokat hasonlítgatni sose! Együvé ölelni – talán.

Faludy versének négy sora (In memoriam című vers) kötetben sosem jelent meg eddig, most az Elfeledett versek címűben, immár holtában. Csoórié az Elkártyázott köpeny címűben (2004.). Nem integetnek vissza nekünk. Nem integetnek, csak nyugtalanok, ám intenek, óvnak és serkentenek. A nemzet minden ingét vegyük magunkra, mert a miénkek azok, és leginkább ránk találnak! Idegenről lefoszlanak, mint hitvány gerincről, madárijesztőről a rongy.