Tíz éve keresik a kincset
Többek között táncház, koncert és látványos gálaműsor várja az érdeklődőket december...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
A zenekar 41 éves prímása jelenleg a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője, számtalan kitüntető cím és díj (többek között az Artisjus, EmerTon, Prima Primissima, Fonogram, Liszt Ferenc-díj) birtokosa, mindemellett rendkívül közvetlen, megnyerő személyiség. A szentgyörgyi koncert után éltünk a lehetőséggel, hogy szóra bírjuk.
– Köztudott, hogy Ön a kárpátaljai Visken született. A viskiek a történelmi hagyomány szerint székely eredetűek. Ön számon tartja ezt?
– Hogyne, székely eredetünkre mi is igen büszkék vagyunk. Több tanulmány szerint is a viskieket Udvarhelyszék környékéről telepítették a mostani Kárpátaljára, ugyanúgy határvédelmet ellátni, mint többi székelyek itt a Kárpát-kanyarban. Mi a családban ezzel magyarázzuk azt is, hogy Pál vezetéknevűek sincsenek máshol Kárpátalján, csak Visken; ezt innen eredeztetik, Korond környékén igen sok Pál van.
– Ha jól tudom, családjában a komolyzenéé a főszerep, szülei foglalkozása révén. Gyötörték gyerekkorában a zenei neveléssel, vagy fogékony volt rá, és természetesen, egyszerűen magába szívta?
– A klasszikus zenét nagyon nem szerettem gyakorolni, az nekem kínszenvedést jelentett. Amikor Tiszapéterfalváról nagymamámhoz mentünk Viskre, nekem a kocsiban a hátsó ülésen gyakorolni, skálázni kellett. A szüleim nagyon komolyan vették ezt az egészet. Én pedig nagyon rossz gyerek voltam, kitaláltam bármit, csakhogy ne kelljen hegedülni. Volt egy sorsfordító pillanat, akkortól aztán nem kellett mondani, hogy gyakoroljak, de 12 éves koromig szíjat kellett hasítani a hátamból, hogy a hegedűt elővegyem. A zeneiskolában az összes vizsgámnál fogta apám a fejét, aki zeneiskolai igazgatóként benne volt a vizsgáztató bizottságban, hogy „miért pont az én fiam nem tudja végigjátszani?!” Mert látták, hogy van hozzá értelmem, tehetségem, de lusta voltam, meg állandóan focizni jártam. Volt, hogy a zongorakísérő játszott, és én ugrottam a kottában öt oldalt. Mire a tanár gyorsan kikereste azt a részt, addig én visszatértem az elejére.
– Miként alakult az ki, hogy a család sokszor együtt zenél? Húga, Eszter énekel, édesapja harmonikázik a bandában, éppen az édesanyját nem láttam még önökkel.
– Anyuval énekelni szoktuk, pl. karácsonyi műsort csináltunk négyesben, volt is ilyen turnénk. Anyu a háttérember, nélküle széthullana a család. Nekünk gyerekkorunktól kezdve, ha bárki hozzánk jött vendégségbe – és sokan jöttek, mert a népzene annak idején aput jelentette Kárpátalján, ő volt a bázis, úgy mint itt, Erdélyben Kallós Zoli bácsi –, apu mondta, hogy „gyertek, muzsikáljunk a vendégeknek”. És akkor én vettem a hegedűt, Eszter énekelt, apu harmonikázott. Ez lehetett éjszaka is, este 11-kor is felébresztett, ha aludtunk, és mi mentünk muzsikálni, pedig kicsik voltunk, én 6, Eszter 3 éves. Ez olyan szinten belém ivódott, hogy egyszer apu nem volt otthon, vendégeket vártunk, én pedig költöttem Esztert, gyere muzsikáljunk, míg megérkeznek. A mai napig, ha otthon együtt van a család Kárpátalján, karácsonykor vagy húsvétkor, száz százalék, hogy mindennap muzsikálunk, csak úgy egymásnak, mert jobb kedvünk van tőle.
– Hány fellépése van egy évben?
– Békeidőben? Kétszáz felett, szinte minden nap, de van, amikor egy nap kétszer is. Elég sűrű az életem… A Halmos Béla Alapnál kurátor vagyok, a Csoóri Sándor Alapban szintén, a Hagyományok Háza főigazgató-helyettese vagyok, a dubai expó kulturális programjának gazdája, az MTVA alapítványában az ellenőrző bizottság elnöke, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti igazgatója, a Turisztikai Ügynökség vezérigazgatói tanácsadó-helyettese, a Fonó zenekar hegedűse, a Szalonna és bandája prímása – és mindezt azért csinálom, mert itt lehet tenni, van látszat a munkának. A Csoóri-alapnál például, ami három éve létezik, 2500 pályázatunk van. Most évi 3 milliárd forint van a teljes Kárpát-medencei kultúra támogatására szánva (de volt ez 5 milliárd is!), jut a citeraegyütestől a kis szakkörig mindenre. Ugyanígy a Halmos Béla Alapnál, amely főleg a zenekarokat támogatja. Én ezt most meg kell csináljam, nincs mese. Bár nekem is sokszor eszembe jut, hogy ezt nem lehet.
– Önnek nagy erényeként a ritmusváltásait emlegetik. Mi a ennek a jelentősége?
– A zenében a változás az érdekes, néha egészen megdöbbentő, azért élvezem annyira, és ez fontos is. Ha megfigyeljük a táncban, a legtöbb táncos a világon a vastaghúros dallamokra megőrül. Ez hangnemeknél is van így, sokszor figyelgettem és írtam magamnak, melyik hangnemre, váltásra miként reagálnak az emberek. Nagyon érdekes megfigyelni a hagyományőrző felvételeket: ahogy az öregek játszották, azok úgy tökéletesek. Ha sok agyalás után összerakosgatom magamnak a nótákat, mi miután passzol, hogy tetszik nekem, és hogyan hat az emberekre, azt veszem észre, kijön az a dallamsor, amit 50-60 éve gyűjtöttek az öregektől. Hiszen akkor is az volt a célja a zenének, hogy A-ból B-be eljuttassák a táncost, és lehet, hogy elfárad, de azért a végén még mindig legyen a zenének egy olyan lökete, hogy minden erejét összeszedi az ember, és utána jólesik egy korty pálinkát felhajtani, vagy megköszönni az asszonynak.
– Gyakorlatilag mindent elért, mi a következő célja?
– Tanítani. Azt nagyon-nagyon szeretek. Ezek az imént említett munkák olyan funckionális munkák, amit bárki meg tud csinálni. Nekünk a zenekarral van egy olyan erőnk, hogy hatással tudunk lenni a diákságra és megszerettetni velük a népzenét. Sok tanítvány van, de iskolai keretek között nem tudjuk bevállalni őket, az életmódom miatt hol vagyok, hol nem, Péterfalván viszont a táborban 200 gyerek van, Beregfalván hatodik éve csináljuk a mesterképzést, ott is van 200. Oda klasszikus végzettségű tanárokat hívunk, akiket megfertőzünk a népzenével. Ők aztán hazaviszik az iskolájukba és mi felügyelgetjük őket.
– Milyen szalonnát szeret?
– A viski szalonna, amit én nagyon szeretek. Hasalja-szalonna két húsréteggel, és nagyon puha a bőre. Paprikával, fokhagymával van bedörzsöve, s gyümölcsfával, lehetőleg száraz füsttel cseresznyefán füstölt. Az a szalonna világbajnok, puha, könnyed, nagyon finom íze van, elolvad a szádban.
– Kedvenc nótája?
– Tájegységfüggő, de Kalotaszegen van az a hajnali, hogy Még azt mondják, hogy nem kapok szeretőt…
(Az interjút teljes terjedelmében a következő – 2022-es – Székely Kalendáriumban olvashatják.)