A fáradhatatlan bástyaőrző

Szombaton, életének 79. évében Csernátonban elhuny Haszmann Pál Péter népművész, helytörténész, művelődésszervező, az édesapja által megálmodott, alapított és nevét viselő világhírű tájmúzeum nyugalmazott igazgatója, gyarapítója, mindenese. Egy olyan ember adta vissza lelkét Teremtőjének, akinek minden tettét a nemzete iránt érzett felelősségtudat vezérelte, gondolatai kőbe vésett aforizmákként szolgálnak a jelen és a jövő nemzedék okulására, útmutatóul.

1942. augusztus 12-én született Csernátonban, fél óra „késéssel” követve ikertestvérét, későbbi harcostársát, Józsefet. Tanulmányait szülőfalujában, majd Kézdivásárhelyen és Szászrégenben folytatta, pár év, Kőhalomban és Szászrégenben mezőgazdasági technikusként ledolgozott év után, 1971-ben került a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeumhoz, 1973-tól nyugdíjazásáig az édesapja által alapított, a Székely Nemzeti Múzeum részlegeként működő csernátoni Haszmann Pál Múzeum vezetőjeként dolgozott, annak anyagát szünet nélkül, fáradhatatlanul gyarapítva, ápolva. De tevékenysége messze meghaladta a puszta múzeumőri szerepkört: közművelődési egyesületet, népfőiskolát működtetett, lapot alapított, alkotótáborokat vezetett, kiállításokat hozott tető alá, művelődési rendezvényeket szervezett, különféle kiadványokban közölt, kopjafákat, székelykapukat faragott kényesen vigyázva az eredetiségre – folyamatosam utat mutatott, tanított, szolgált.

A nemzettudat-erősítés olyan bástyáját, szellemi és kétkezi munkás műhelyét építette fel Csernátonban, ahonnan – bár tízezrek fordultak meg ott a világ különféle szögleteiből – mindenki gazdagabban, felvértezve távozott. Helyi tanácsosként, parlamenti képviselőként is közösségének haszna, szűkebb pátriájának sorsa foglalkoztatta. Úgy alkotott maradandót, hogy azzal sosem hivalkodott, mindvégig egyszerű, tisztességes, de identitására büszke székely (és székely észjárású!) ember maradt, akihez bárki bármikor fordulhatott segítségért, hasznos tanácsért, biztatásért, és ha kellett, egy jó anekdotáért. 2012-ben Orbán Balázs-díjjal, 2013-ban a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki, ugyanabban az évben a Haszmann család Magyar Örökség díjban részesült.

Pali bácsitól, élete vezérfonalának sommázásaként, egy olyan intelmével búcsúzunk, amelyet több mint két évtizeddel ezelőtt fogalmazott meg lapunk olvasóinak, és számunkra örökérvényű:

„Ha a gyerek, a fiatal, tudja, hogy kézműves munkája révén mire kell építeni, a lelkébe belenőtt ősi díszítő anyag kibontakozhat, ha arra van egy intézmény, amely lehetőséget ad erre: a család, az iskola, s az ittenihez hasonló kulturális központok. Ez az ember az, aki már nem tudja letörni a kis facsemetét, nem tud pusztítani. Aki meglátta és megszerette a szépet, az másképp viszonyul mindenhez, elsősorban embertársához. Ebben az összevissza világban nagy szükség van ezekre a kapaszkodókra ahhoz, hogy megmaradhassunk. Napjainkban egyre több romboló hatás ér bennünket, s mi fogékonyak vagyunk a nyugati hatásokra, s a miénkre kevésbé. Kapaszkodjunk a miénkbe, mert az idegen mindig idegen marad.
Mindemellett úgy kell ragaszkodnunk szülőföldünkhöz, értékeinkhez, hogy ezzel senkit se bántsunk! Úgy kell megélnünk magyarságtudatunkat, hogy azzal senkit se zavarjunk! Ugyanúgy minket sem szabad, hogy zavarjon, ha egy más nemzet meg akarja őrizni azt, ami az övé, hisz neki az a dolga, úgy ahogy nekem az én népem értékeinek mentése, gyűjtése, kiállítása, rendszerezése, megőrzése, az utánam jövő nemzedékekhez való eljuttatása. Hiába is várnák el, hogy a többségi nemzet kultúráját ugyanígy ápoljam, mert azt nem tudom, nem az van a véremben. Azt viszont elvárhatják, hogy megismerjem és tiszteljem – én is elvárom. Tudják azt, hogy ők is teremtettek, mi is teremtettünk mennyi mindent az egyetemes európai műveltségnek. Nekünk itt a helyünk, a kapott örökségünk pedig a miénk, és a miénk is maradhat, ha meg tudjuk tartani. Mert ha ledobjuk magunkról, örökre elveszhet.