Kik vagyunk?

Szólj, s megmondom, ki vagy – hangzik el gyakran, ha emberismeretről beszélünk. Ezúttal mégsem fogunk ilyen nagy horderejű kérdés fejtegetésébe, csupán a megszólaló beszédének hangkészletét s szavajárását érinteném bevezetésként, vagyis egynémely nyelvjárási ismertető jegyet, amelyek alapján jó esetben ugyancsak megtudhatni egyet-mást egy-egy ember kilétéről.

Ilyen jellegű megállapítások régebben, mondjuk a zárt faluközösségek megléte idején sokkal inkább érvényesek lehettek, mint manapság, amikor a tömegtájékoztatásban, mindenekelőtt a rádió és tévé útján a köznyelv egyre nagyobb teret nyer a beszélők körében – éppen a nyelvjárások rovására.

Még az én gyermek- és diákkoromban is a kisváros középiskolájába a szomszédos falvakból bekerült diákok származási helyét – már első megszólalásuk alapján – többé-kevésbé meg tudták állapítani a tanárok. A diáktársak részéről aztán a szünetekben már egy-egy falucsúfoló rigmus is gyorsan elhangzott. Példának okáért az, hogy „szëntleélëki Bëllőben reéce-pipék legëlnek!”

Ez különben csak egy ártatlan utánzása, parodizálása volt szülőfalum egykor jellegzetes hangkészletet magáénak tudó, a székely nyelvjárási övezeten belül megnyilvánuló nyelvi sajátosságainak. Az e hang zárt és nyílt képzése például egyes szavak egyhangúságát oldotta (pl. legelnek). Egyik-másik faluban vagy kistérségben a kettős magánhangzók (pl. eé, ié, üé) használata a szavak hangzását tette színessé, zeneiségüket fokozta, de az ajakkerekítéssel ejtett á hang is külön színfoltot jelentett. Csak sajnálhatjuk, hogy mára a beszélt magyar nyelv hangzásbeli sokszínűsége, például az ö-zés, í-zés szinte teljesen megszűnt…

A beszéd, a nyelvjárási sajátosságok utánzásán alapuló falucsúfoló versek mellett gyakoriak az erkölcsi ítéletet tartalmazók vagy a lakók, a lakosság társadalmi helyzetéről egyfajta látleletet megfogalmazók. Kistérségünkre vonatkozót többet is idézhetünk: „Hilib, Haraly, Gelence, / ez a három egy megye, / s a papnak még sincs kenyere”; „Kurtapatak s Esztelnek / száraz kenyéren élnek”; „Csergő-bergő Csernáton, / gőgös Ikafalva. / Futásfalva futva sz.rik, / Alsó-Torja mind felszedi, / Felső-Torja mind megeszi!”

Amint kitűnik, kívülállók, többnyire a szomszéd falubeliek által tartott „tükörben” látjuk az egyes helységeket ezekben a falucsúfolókban. Ugyanakkor láthatjuk, hogy szókimondóak, sőt egyesek éles nyelvűek – mint általában a népköltészeti alkotások –, s az ítéletet adott esetben gúny is kísérheti, máskor pedig a játékosság és a humor jegyében fogannak ezek a rigmusok. Nem idegen tőlük a pajzánkodás sem. Erről tanúskodnak a Maksát és Kőröst célba vevő tréfás versikék. Egyik szerint „nem messze van ide Maksa, / hét p.nából lesz egy sapka”, a másik szerint pedig „nem messze van ide Kőrös, / száz p.nából lesz egy bőrös!”

A falucsúfoló vers mint népköltészeti műfaj forrást és mintát jelent a műköltészet számára. Kortárs költőink közül is nem egy fordul hozzájuk. Példaként Kovács András Ferenc egyik verséből idéznék: „Andrásfalva fölött, Gagyon / Nagy szomjúság ütött agyon! / Száraz kútból nyeltem nagyot: / Gyorsan elfeledtem Gagyot!” (Gagy menti legényes) Markó Béla egy egész (gyermek)verskötetet írt (Hasra esett a Maros, 2012), erdélyi magyar helység- és földrajzi nevekre „hangolva” az egyes darabokat.

Kilétünkről, önazonosságunkról tanúskodnak az idézett nép- és műköltészeti példák, akárcsak az az egyén, aki megszólalásában is örökségét, tulajdonképpen saját magát vállalja…