A Nyugat megérkezett

A korosabbak jól emlékeznek, mivel is fenyegettek, illetve mivel ijesztgettek el annak idején a nyugati szokásoktól, élettől. Annyi veszedelmet felsorakoztattak, hogy végül valósággal sajnálnunk kellett azokat a földszegény, földhöz ragadt nyugati embereket, főleg a szegényeket, a nagy családokat, mert azok bizony éheznek, lakás nélküliek, minden zordságnak kitett munkanélküliek. De nem sokkal jobb a sorsa a munkába járóknak sem, szólt a nyugati világ ostorozása, mert alacsonyak a fizetések, hiányzik az emberség, az együttérzés.

Aztán egyszer, az egyik történelemórán a történelemtanár, aki osztályfőnökünk is volt, egészen más dolgot mondott. Éppen sztrájkoltak az egyik amerikai városban a munkások, s a hivatalos közlemény arról szólt, hogy az éhezés, a nincstelenség miatt vonultak az utcára. Nos, a tanár úr (elvtárs) szinte suttogva kezdett bele a magyarázatba. Az aznapi lecke éppen a nyugati világ kilátástalanságáról szólt volna, de osztályfőnökünk megsúgta a titkot: ezek az emberek azért akarják a magasabb fizetést, hogy meg tudják vásárolni a legújabb kocsicsodákat. Nem azért, mert éheznek. Nem azért, mert nincs lakásuk.

Nos, ha belegondolunk, hozzánk most érkezett el az a nyugati világ, amellyel annak idején minket traktáltak. Itt van, testközelben, a mindennapjainkban az a szörnyű sors, amelynek festésével próbálták elterelni a figyelmet a Nyugat valóságáról, amit akkoriban hirdettek, a mi rendszerünk felsőbbrendűségét bizonygatva. Persze, a szegénység, a nélkülözés soha nem volt idegen ebben az országban, de az igazi beindulás talán éppen most kezdődött el. S az alaphangot ehhez megadja a vészesen közelgő áremelkedés, a fenyegető huszonöt százalékos energia- és gázár-drágulás, az építőanyag ellenértékének a csillagos egekig emelése. Ez itt már tényleg az akkoriban megfestett vadnyugat. S az sincs messzire, hogy utcára vonuljanak az éhezők és kanálislakók, de nem a kocsicsodákért, hanem a mindennapi betevő falatért.