Lábbuszozni nagyon jó!

Be kell vallanom, soha életemben nem voltam önkéntes, diákként nem volt lehetőség, felnőttként nem volt időm. Legalábbis eddig azt hittem. Most azonban elkezdődött a sepsiszentgyörgyi önkormányzat diákprogramja, a Lábbusz, és már az első sajtótájékoztatón éreztem, ott a helyem. És időm is van rá, hiszen ugyanazon az útvonalon, ugyanabban az időpontban megyünk a lányommal minden reggel, így azonnal igent mondtam a felkérésre.

Az elmúlt héten a helyi sajtó munkatársai kísérték iskolába a gyerekeket, ami nekünk legalább annyira izgalmas volt, mint a kicsiknek. Egy hét alatt két csapatom lett: akikkel a stadioni lábbusz-megállóból indultunk a nagy közös fotózásra, majd a fotózás utáni csapatom, akiket a Mikes Kelemen Líceumba kísértem. Nulladik és negyedik osztály közti gyerekek, akiktől nagyon sokat tanultam egy hét alatt.

Egy hét, két csapat, 15 csodás gyerek. Őszintén, nem hittem, hogy szerzek még új barátokat – a régiekkel is épp elég baj van –, de mégis sikerült. Azt sem hittem, hogy a hétfő lehet olyan vidám, mint múlt héten volt, amikor az első gyereket kézen fogva vezettem az iskolába. Rengeteget tanultam a héten, rengeteget nevettünk, és ez így marad ezután is suli-időben.

Azt, ahogyan a gyerekek reggel korán is képesek játszani, nevetni, örülni, eltanulhatnánk tőlük, és tényleg minden egyszerűbb lenne. Nem sopánkodnak, hogy hétfő van, és matekóra az első, azért sem, ha esik az eső, vagy otthon maradt a tornazsák. Emellett rendkívül hálásak, akár egy matricát kapnak, akár egy utolsó napra tartogatott ceruzahegyezőt és tejszeletet.

Ez a hét nemcsak a gyerekeknek tett jót, hanem nekünk, sajtósoknak is. Mindenki mosolygott, felszerelkezett dudával, kiskutyával, meglepetéssel, olyan volt, mintha mi is diákok lennénk ismét. Számomra külön jó érzést okozott, hogy egykori iskolámba, a Mikes Kelemen Líceumba kísértem a csapatomat, kár, hogy most nem mehettem be én is velük újrakezdeni. Mert úgy érzem, most nagyon más lenne minden. A következő hetekben találkozunk, úgy döntöttem önkéntes leszek, életemben először, de nem utoljára.