Szentelt földet lopni tilos!

Kinek mennyi idő jutott ebben a földi világban, soha nem lehet azt összeírni. Istentől áldott Petőfi Sándor egy pillanatra kétséget támaszt bennem, amikor olvasom: Kiülök a dombtetőre,/ onnan nézek szerteszét,/ hallgatom a fák lehulló/ levelének lágy neszét.

Az olvasóban megcsendül a szép kérdés: jaj, mikor lehetett ennyi ideje a rengeteget dolgozó Petőfinek? Mindent megír a magyar költő, míg el nem söpri ellensége a csatamezőről… A fájdalom mai nap is jelentkezik a magyarságban, hiszen az az egyetlen nép Európa innenső felében, amelynek templomait is ellopták, semmivé tették. De úgy ám, hogy a rontás népsége megmutatta: temetőt is lehet lopni ám, ha az magyar. Ezért veszek remegve mély lélegzetet, amikor Csíkszentmártonról beszélünk, Úz völgyéről, amelynek magyar katonai temetőjét lopták el Trianon rettenetes, nemzetgyűlölő parancsuralmában.

Ne húzd fel a védő ernyőt, nem rád, de ránk idézi a történések sora, a történelem a tragikus jelent is. Az Úz völgyében már az első világháború temetőt teremtett a honvédő halott magyar katonáknak. Kápolnát is, mert imádkoznunk sokat kell ott is. Rettenetes tudott lenni a székely, ha udvarát, templomocskáját, temetőjét bántalmazták. Nos, íme.

Románia területét 1920-ban fölpuffasztották Clemenceauék és társaik Trianonban. Mint ragyogó csillagos égből ökölnyi nagyságú jegek, úgy hullott átokként az ítélet: Magyarország volt, de nem lesz úgy tovább…

Csíkszentmárton gondozta eddig, 2019-ig Úz völgye százszor megszentelt katonai temetőjét. Én magam is, te is láttad: hogyan is tud sírni, siratni a székely kiegyenesített kasza mellet. 2019-ben arra vetemedett a toprongyosan uralgó románság, hogy betört a székely temetőbe, sírokat gyalázott, köveket szállított a temetőnkbe, azokat felszalagozta románra, lerontott magyar sírköveket…

A halál sem tudja számba venni, mire képesek a trianoni nevelésű román törvénytelenek. Sírokat megszemetelni, letaposni. Uram Atyám, hiszen a holtat maga az Isten védi minálunk, s másutt is, Trianonon innen! Nem. Nem úgy van, nem úgy lett. Mátyás királyunk lovas szobrát húggyal locsolták fényes nappal, mikor a magyarság egyetemet veszített.

Annyi joga sincs a magyarságnak emitt, hegyekben meg völgyekben, mint van másutt a halott katonáknak. Fájva mondom, némán, remegve: Istenem, itt halt apám testvére is katonaruhában, fegyverben, akinek a nevét viselem… Tombol a jogtalanság, s fordulunk a temetőink felé is immár. Dr. Szőcs Dániel már a holtak demokráciájában szervezi Úz völgye emlékét lélekmagasságban. Segítene erőre bennünket az élők és holtak jogrendszerében, Romániában.