A stressz egy pusztító világerő

Minden ember életében vannak olyan percek, amikor mélységes lelki válságba kerül, szinte közel van hozzá, hogy eldobja az életét. Az, aki a halált találja megoldásnak gondjaira, az kritikus pillanatnyi lelki válságba került. Én utálom azt, amit a szaknyelven depressziónak neveznek. Ez a modern kifejezés erre az állapotra, ami soha nem ugyanaz, mindenkinél másképp jelentkezik, más-más lefolyással.

Az öngyilkosság, ez a kétségbeesés, nem más, mint lelki zavar. Köztudott, hogy a pillanatnyi mentális zavarnak oka van. Olyan előzmények szoktak lenni, mint például a depresszió, a skizofrénia, az alkoholizmus, vagy ami most újabban fiatalok köreiben használt: a drog. Ehhez persze még társulhatnak olyan tényezők, mint a stressz, aminek kialakulásában közrejátszanak az anyagi nehézségek, vagy a társas kapcsolatban bekövetkező gondok.

A véleményem az, hogy lelkierő és bátorság az élethez kell, nem a halálhoz. Mert élni nehezebb, mint meghalni. Nálam sokkal okosabb írók, orvosok leírták, hogy az elmúlás, a Teremtőhöz való visszatérés, nem megoldás a zavaros gyötrelmekre. Persze, hogy sok minden nem jó, de én azért jónak látom a világot.

Én is utálom ezt a bizonytalanságot, utálom a sok képmutatót. Hogy fogyasztótársadalom lettünk, ha tetszik, ha nem. Ha tetszik, ha nem, a szovjet helyett van most már Európai Uniónk, ami legalább olyan rossz, vagy bizonyos szemszögből tán még rosszabb, mint egykori nagynevű elődje. Őseinknek is megvolt a maguk stressze: a háború, a fogság… Most nekünk ott van az EU, vagy épp a kormányon lévők a politikai jogszabályokkal, és a bankok, ezek tartanak sakkban bennünket. Pszichés rabszolgák lettünk.

Orbán Barra Gábor, Sepsiszentgyörgy