Súlytalan, álmatag seregek

Európa csendes, újra csendes… Szinte naponta szól fölöttünk egy rejtett harang a maga igazát sem lelve, s annál is kevésbé a miénket, hiszen bárhol érinted a témát, csak a gyászos orgona búgása áraszt el országokat és népeket. Rettenetes módon megtanultuk alig száz esztendő alatt rendre odalett reményeinket gyászolni. Vannak hivatásos rigmustermőink és kesergőket terelő fohászaink bőven.

Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai… És el-elszoruló torokkal mondanám ki Petőfi szavait, de nem tehetem: ha kimondom a magam szánt szándékával, rögvest még élő hazugként ordítok egek s fellegek felé. Ó, ha Petőfinek üzenem bár annyiban, hogy nemzetét sirató tulajdonjogommal kiáltok nemet, Őt szomorítom szintén, hogy hát ennyire mentünk, ennyire alá? Inkább csak annyit írok ide a megidézett időből a megidézett Petőfi szeme s lelke előtt térdepelvén, hogy még a magunk szabadságát se bírtuk egekre írni, nemhogy a jövendő nemzedékekét, végre már!

Van, aki szeretni gyáva. Van, aki siratni akar és tud, mert arra való minden estéje, reggele, hát hadd fáradjon bele, órányi alvásért cserébe. És teszi azt, teszi rémes, rímes álomtagadókkal a rettentő zajban fuldokló, néma Európáért és önmagáért, övéiért.

A fájdalmat nem lehet átvenni. Meg lehet viszont kerülni annak okait, ha együtt és sokan, nagyon akarjuk. A mostani fájdalmában élő Európa melyik sarkába mehetnénk szövetségeseket találni, hogy a földrész éltető csendjét megtalálhatnánk együtt, igaz és áldozatkész szenvedőkkel? Hová?

Súlytalan, álmatag seregeket vet ki magából az elátkozott Európa, és villanásnyi kárörömet sem lelek a gonoszak vigyorai mögött. Mert sok millió ember, gyermek reszket ölben és ágyban a gonoszság fagyasztó, fullasztó uralma miatt, s az óriás csontozatú Gonosz más földek lakóit is rémisztve fetreng a kéjben.

Vagyunk, vagyok még a kiáltó szót vállalók között. Európa csendes, újra csendes… Megrémít a hallgatás, meg a valóság riasztó tagadása köztünk, közelünkben: minden Európa vesztét szolgálja.

Védekezni, sírni nem szégyen már minálunk. Tagadni, hallgatni igen.