Szigeti G. Csongorral beszélgettünk

Szombaton nyílt meg Szigeti G. Csongor önálló tárlata a Kádár László Képtárban. Csongor alapos munkával rendezte be a képtárat, de szakított időt a város feltérképezésére, valamint fiataloknak tartott műhelyfoglalkozást is. Nem röstelltük megzavarni munkájában egy rövid beszélgetés erejéig. 

– Mesélne a kezdetekről?

– Kisiskolásként sok időt töltöttem édesanyám munkahelyén, a Hargita megyei tervező hivatalban. Egyik munkatársa karikaturista is volt, rengeteget rajzolt. Annyira hihetetlen volt számomra, hogy fejből le tudott rajzolni bármit, teljesen lenyűgözött. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy én is szeretnék ilyen tudásra szert tenni: anélkül, hogy lemásolnék valamit, önmagamtól létre tudjak hozni egy új dolgot. Kértem hát a szüleimet, hogy engedjenek művészeti iskolába. Amíg sok gyereknek kell megküzdenie azzal, hogy szülei ódzkodnak a művészeti ágazatok tanulásától, és inkább javasolnak valami sokkal reálosabb szakirányt, addig az én szüleim igazán rugalmasnak és engedékenyeknek bizonyultak. Soha semmilyen akadályt, de még kérdéseket sem gördítettek irányomba ezzel kapcsolatban. Így felvételiztem végül a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolába, és ötödiktől tizenkettedik osztályig ott tanultam. Az volt talán a legjobb abban az iskolában, hogy nagyon sokszínű volt a diákcsapat, változatos gondolkodásmóddal, szociális háttérrel. Így sokat tanultunk nem csak a tanároktól, de egymástól is. Mivel az alkotás szerintem elég addiktív tevékenység, abszolút megmaradtam benne. Soha nem volt kérdés, hogy mással is foglalkozhatnék. Dolgozom persze az alkotás mellett máshol is, de ezek mind kreatív szakmák.

– Mit jelent az ön számára az alkotás? Mi motiválja, illetve inspirálja?

– Valami olyasmi, hogy létrehozok egy addig nem létező objektumot, ami már akkor elkezd visszahatni, amikor még dolgozom vele, azáltal, hogy bizonyos törvényszerűségek jönnek létre az anyagban. Létezik egy folyamatos kommunikáció az elképzelés és az anyag között, ami nagyon izgalmas. A folyamat alatt rengeteg érzékünk finomodik, másképpen kezdünk látni dolgokat. Majd megszületik a végleges tárgy, amit közszemlére teszünk, és a többi ember is viszonyul hozzá. Nagyon sok munkám nem statikus objektum, sok esetben mozognak, akkor válnak teljesen befejezetté, amikor az emberek elkezdik használni. Hiszek abban, hogy onnantól kezdve, bármilyen kevés mértékben is, de a világ folyása már nem lesz ugyanolyan. Ha nem hinnék ebben, akkor azt hiszem, nem csinálnám. Ez tehát a motiváció, de cél is egyben. Hogy mi inspirál? Én az az ember vagyok, aki egy fehér szobában, egy teljesen üres, kis térben is megtalálja, ami érdekes számára. Öntudatlanul is arra edzettem az agyam, hogy folyamatosan keressem a különböző összefüggéseket, legyen azok akár formaiak vagy gondolatiak. Mondok egy példát: meglátod-e, hogy az az antenna az épület tetején a Szentháromság szoborhoz hasonlít? De ez kihat minden tevékenységemre. Nem tudok kétszer ugyanúgy főzni, nincs benne kihívás, szeretem és keresem az új utakat mindenben. Mindig van egy felfedezési vágy bennem, ami villanyoz mind az alkotás terén, mind az élet bármely területén.

– Láttam, ahogyan a városban kószál a fényképezőgéppel, valamint ön is bevallotta, hogy ritkán megy úgy el sétálni, hogy ne gyűjtené az inspiráló képeket, vázlatokat. Olyan, mintha mindig dolgozna, mindig alkotna. Van mégis az életében hobby, programpont, ami nem kötődik az alkotáshoz?

– Nagyon szeretek gyűjtögetni, nem csak fényképeket, antennákat, inspiráló vázlatokat. Gyűjtöm a bicskákat például, lehet a székely gyökerek miatt is. Nagyon egyszerű eszköz a bicska, viszont hatalmas a forma- és funkcióvariációs mennyisége, amit ilyen kis tárgyon belül ki lehet alakítani. Tökéletes tárgynak tartom, nagyon szeretnék egyszer hasonlót alkotni. Ugyanígy gyűjtöm a gyújtókat is, ugyanezen okok miatt. Ha van egy bicskád, egy öngyújtód, azt hiszem, képes vagy túlélni bármit. Gyűjtök baltát, szerszámot, ami elég költséges néha, hiszen sokszor nem tudom miért kell az adott szerszám, de érzem, hogy kell. Van, hogy rebegő szempillákkal bámulom a kínálatot: „de jól néz ki az a flex!” Fontos számomra továbbá a zene, annak gyűjtögetése, rendszerezése. Imádok zenét hallgatni, elég széles spektrumon. Ezekben is keresem az esszenciális összefüggéseket, amelyek nagyon kreatívak, de mégis nagyon egyszerűek. Ez azonban egy olyanfajta zenehallgatás, amikor tényleg csak és kizárólag zenét hallgatok, nem pedig a háttérben szól egy másik cselekvés alatt. Azért is vonzódom a zenéért szerintem, mert nagyon alaktalan, elhangzik, eltűnik, pont az ellentétje az én alkotásaimnak, az objektumgyártásnak.

– Több napot is eltöltött Kovásznán, habár sok volt a munkája a tárlat összeállításával, de tudom, mégis feltérképezte valamilyen szinten a várost. Mi volt a legnagyobb hatással önre? Minek a lenyomatával találkozhatunk később egy kiállításán?

– Elég sokat fotóztam a városban és környékén, nagyon sok fotó van, ami biztosan meg fog jelenni máshol is. De, ami talán a legerőteljesebb hatást tette rám, az a szoborpark. Megtudtam, hogy a 80-as évek közepe, vége felé volt itt egy fa- és kőszobrász művésztelep. Néhány szobor, néhány szobornak a maradványai még megtalálhatók a domboldalban, egyik szállodától nem messze. Nagyon szép a hely fekvése, nagyon különlegesek a művek, szerintem nagyon inspiráló a helyszín. Erőteljes a kisugárzása, belátni az egész várost, a művek pedig monumentálisak, töredékükben is izgalmasak. Kérdés számomra, hogyan mozgatták a hatalmas szobrokat. Ide még mindenképpen vissza kell térnem, szeretnék többet megtudni az egészről. Mindenkinek ajánlom viszont, menjen oda ki, üljön le a fűbe, tekintse meg a műveket, hiszen nagyon erős hely. Van valami időtlenség ott, ami megérinti az embert a természettel együtt. Ezúton is köszönöm annak a workshopon résztvevő lánynak, aki említette, és megmutatta nekem a helyet.

Szigeti G. Csongor Csíkszeredában született 1980-ban, jelenleg Budapesten él és dolgozik. Önálló tárlatát szombaton nyitották meg a Kádár László Képtárban, egészen október 10-ig megtekinthető. A művész 2019-ben nyerte el a Csoma-tárlat Kőrösi Csoma Sándor Képzőművészeti díját, azon belül a lehetőséget a saját tárlat kiállítására. A különböző méretű fényképekből, drótvázlatokból, csapdaszerű szobrokból álló tárlatot Molnár Emese szociológus méltatta. Mint elmondta, Csongor művészetére fokozott erővel hat a véletlen ereje, habár munkáiban semmi sem véletlenszerű, nagyon is tudatos. Számára – és a művészi gesztus jóvoltából számunkra is – a művészet az utcán hever. Konnát Rita, a Képtár munkatársa örömét fejezte ki, miszerint élt a művész az önálló tárlat lehetőségével, de ezen túlmenően workshopot is tartott a helyi fiatal művészetkedvelők számára.