Nagybátyánk, a mackó

Immár jó évtizede folyik az uszítás a medvék ellen, jellemző módon a székely lapok voltak a legzajosabbak, már-már nemzetiségi sérelemként tálalták, ha egy-egy élelmet vagy édes málnát kereső mackó szembesült egy atyánkfiával és meg-megpaskolta azt, ha ellenséges szándékot vélt felfedezni benne. Mert tudni kell, hogy a székelyek és úgy általában a homo sapiens példányai körében téveszmék kaptak lábra az erdőlakók természetét illetően, vérszomjas vadállatnak festik le egyesek, ami a mézet és málnát, szilvát kedvelő medvéket illetően nyilván rosszindulatú félrevezetés, sőt rágalom.

Medve embert még nem evett meg, legfeljebb megharapta vagy karját törte, de hát védekeznie neki is szabad. Az pedig, hogy a málnászó medve a szintén ott szedegető emberben riválist lát és ezt az illojális viselkedést nem veszi jó néven, csak természetes, hiszen az emberről köztudomású, hogy saját háztartása van, egy egész országos élelmiszertermelési rendszert tart fenn – az erdei forrásokat igazán békében hagyhatná.

Szóval a pár véres emlék igazán a véletlen kategóriába lehetne sorolható, különben is köztudott, hogy számos mackó beéri a szemetes kukák kikutatásával, ha történetesen betéved vagy bejár – és mért ne tehetné a szabad és útlevélmentes mozgás korában? – a településekre. Csak az eszesebbekről jegyezték fel, hogy a frizsidereket is nyitogatják már, de hát az ész zsákmánnyal jár, ez az emberek körében is így van.

Szóval ideje megfújni a harsonákat és a medve-ember együtt­élésben új fejezetet nyitni, mi több, meghívni egy-egy tekintélyesebb mackót a lagzikba és egyéb mulatságokra, s ha szent lesz a béke, főhelyre is ültethetők az asztaloknál, elvégre még senki nem számolta össze, hány vértelen találkozás volt már fajunk és őközöttük, az emlősök eme legfejlettebb egyedei között. Biztosan végtelen nagy szám jönne ki, és ez az, ami perdöntő.