Naplójegyzet

Időben és térben gondolunk el mindent. Ezzel együtt sokféle felfogás alakult ki az időről. Hitünk szerint aztán beszélünk időtlen időről is, s eszerint együtt van ebben a túlvilági örökkévalóságban mind, akinek a földön kitelt az ideje. Mihelyt befejeződik a szülők földi vonulása például, attól kezdve a szokásos időszámítás szerint a gyermek távolodik tőlük, viszont hitünk alapján, tehát egy metafizikai „kalendárium” szerint azt valljuk, hogy ezzel már elkezdődött a hozzájuk való közeledés…

Ősszel, a gyakoribb temetőlátogatások nyomán születhetnek ilyen gondolatok. Az emberfiában többféle „időszámítás” indulhat el ilyenkor: öt év híján egy évszázad telt el apja születése óta, illetve ama metafizikai kalendárium szerint fél év híján negyedszázada közeledik feléje fia. Nagy idő ez utóbbi is.

Dacára ennek, jó tapasztalni, hogy a faluközösségben vannak még, akik élő emlékezetükben őrzik a közülük hirtelen s váratlanul távozó társukat. Köszönhetően bizonyára annak, hogy markáns, de szerény szereplője, áldozatos és alázatos munkása volt harminc–negyven évig ama közösségnek. Munkahelye, az üzlethelyiség vélemények és eszmék cseréjének, sőt ütközésének, értesülések és információk „adásvételének”, sokféle rendű és rangú ember találkozásának színtere volt a kommunista állam megszilárdulása és „virágzása” idején. A  véleményalkotás és szólásszabadság nyilvános helyszíne volt a konfliktussal járó erőszakos kollektivizálás, a vallásüldözés és a falut is felforgató politikai perek esztendeiben, később pedig a hiánygazdálkodás idején. Mind-mind a falu emberét érintő valós témák voltak az ott elhangzottak, amelyekről határozott véleménye volt az üzlet vezetőjének, amit nem is rejtett véka alá, ha másként nem, de humorba ágyazottan mindenképpen kifejezésre juttatta.

Különben családja s munkahelyi szolgálata töltötte ki élete java részét, felnőtté válásától élete végső pillanatáig. Utolsó estéjén is azzal a tudattal pihent le, hogy az a nap sem telt el tétlenkedéssel. Ereje szerint mindent elvégzett: az aznapi házi és kerti munkát, valamint állandó gondoskodást igénylő felesége ápolását. Élete társát az egykor kimondott esküje jegyében szolgálta, azaz holtáig.

Kosztolányi Dezső írta le, amit magam is gondolok a mai napon: „Szegény a forgandó tündér szerencse, / hogy e csodát újólag megteremtse.”