Kétféle igazság létezik

Trianon másodszor – az 1947-es párizsi békeszerződés címmel tartott rendhagyó leckét Romsics Ignác Széchenyi-díjas magyarországi történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tagja október 4-én a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Érzelemmentes, nagy ívű előadása során rámutatott, az első világháború után Magyarország megcsonkítását elsősorban a franciáknak, a második után pedig az oroszoknak „köszönhetjük.”

Szonda Szabolcs könyvtárigazgató üdvözlőszavai után Magyarosi Sándor történész ismertette tömören a Székelyföld folyóirat meghívására Csíkszeredába érkezett és Sepsiszentgyörgyre is ellátogató tudóst. Ennek során elárulta, hogy a Zsidó Ferenc főszerkesztő nevével fémjelzett folyóirat ebben az esztendőben Romsics Ignácnak adományozta a Székelyföld-díjat.

Amint azt a professzortól megtudhattuk, a második világháborút lezáró, 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés nemcsak visszaállította a trianoni határokat, hanem újabb három települést (Horvátjárfalu, Dunacsuny és Oroszvár) adományozott a csehszlovák államnak. Ugyanakkor a háborús jóvátétel tekintetében is nagyobb terhet rótt Magyarországra az előbbinél, pedig súlyos következményeivel már az is veszélybe sorolta a magyar nemzeti és állami létet. Éppen ezért a két világháború közötti magyar külpolitika középpontjában a revíziós törekvések álltak, amelyeket azonban csak a tengelyhatalmak karoltak fel. Ez a tény helyezte kényszerpályára hazánkat, és lökte Németország és Olaszország oldalára, kezdetben nem is eredménytelenül. Hiszen a területi vitákban döntőbírói szerepet játszván az elcsatolt területekből összesen 78.680 négyzetkilométernyi visszajuttattak Magyarországnak.

A háború alatt folytatott, majd annak befejeztével a párizsi békekonferenciát előkészítő tárgyalásokon a győztes hatalmak közül az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia hajlott a trianoni diktátum enyhítésére, és érdekes módon ezt Franciaország is támogatta. A Sztálin vezette Szovjetunió, vagyis a kommunista orosz birodalom viszont erről hallani sem akart, Erdély kérdésében például a hajthatatlan román álláspontot képviselte. G. Tătărescu miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter a Bukarestben 1946. április 27-én lezajlott román–magyar tárgyalásokon ezt így fogalmazta meg: „nincs felelős román államférfi és nincs egyetlen román ember sem, aki hajlandó volna Románia nyugati határát tárgyalás vagy akár csak bizalmas megbeszélés anyagává tenni. Erdély a románság számára – mint a románság bölcsője – mindennél szentebb és becsesebb, ezért Románia a békekonferenciától nem kérhet és nem várhat mást, mint Erdély határainak a véglegesítését.”

A Kelet-Európát katonai megszállás alatt tartó Szovjetunió nyomására végül a románok akarata érvényesült. 1946. május 5-én az erdélyi magyarságság hiába fogalmazta meg óhaját Márton Áron, Vásárhelyi János, Szász Pál, Korparich Ede és Lakatos István által, az szóba sem került. Annak ellenére sem, hogy többek között a következő kijelentés olvasható benne: „az erdélyi magyarság, mint minden szabad nép, amelyből az élet ösztöne még nem aludt ki, saját államában, saját fajtestvéreivel együtt, saját életfelfogása szerint kíván élni…”