Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Már Kézdivásárhelyen éltünk néhány éve. Barátokkal kirándulni indultunk. A mi családunkon kívül jelen volt Samu barátom és a családja, meg B. Zoltiék, akik Samuék valamilyen távoli rokonai, és akik Magyarországon, talán Békéscsabán éltek. Bizony jó régen volt, az 1970-es években.
A gelencei Zernyére indultunk. Ezt a szép, kirándulásra rendkívül alkalmas helyet mi már ismertük, és a társasággal is szerettük volna megismertetni. Szeptember vége felé lehetett, mert akkor zajlott a szarvasbőgés. Éppen ezért, hogy a vadászó urakat senki ne zavarja, az erdészet egy sorompót állított az úton keresztbe, jóval a vadászház alatt. Úgy terveztük, hogy a patak partján, zuhogók mellett fogunk letelepedni, tüzelgetni, sütögetni valamit. Megálltam a kocsival, kiszálltam, és a sorompót félrehajtottam, hadd mennénk már tovább. Ekkor ott termett egy erdész, és a sorompót visszanyomta a helyére. Nem lehet tovább menni, mert vadászat van! – mondta.
Vadászni akkoriban csak válogatott legények – elvtársak! –, s főleg a hatalmasok és a hatalom körül sertepertélő társaság előjogának számított. Én meg úgy gondoltam, az erdő mindenkié, ha vadász vagy, ha nem vagy vadász, ha pártaktivista vagy, ha nem vagy, s megint felnyitottam a sorompót. Az erdész vissza, én megint ki, s aztán megint! Csak nem fogunk visszafordulni?! – gondoltam. Ezt azért nem hagyhatom! Mit lehet most tenni? Hirtelen ötlet sugallta a megoldást. Szigorú hangon ráförmedtem az akadékoskodó erdészre:
– Hétfőn délelőtt 10 és 12 óra között jelentkezni fog a 14-es szobában Kézdivásárhelyen!
Persze azt nem mondtam meg neki, hogy a 14-es szobát melyik intézményben is keresse majd. A pasas meghökkent, látszott rajta, hogy nagy zavarban van: kik is lehetnek ezek a szigorú elvtársak, milyen hatalom állhat mögöttük? Higgyek, ne higgyek nekik? De most már nem merte újra becsukni a sorompót. Mi meg letelepedtünk a kiszemelt helyen. Tüzet gyújtottunk, ellazultunk a természet lágy ölén, s vigyorogva néztük, amint a szigorkodó erdész óránként elmobrázik mellettünk – román gyártmányú, kis kapacitású motorbiciklicske volt a Mobra –, és idegesen nézelődik felénk: vajon kik is lehetünk, mik is lehetünk? Az sincs kizárva, hogy veszélyes elvtársak vagyunk…
Elment, nem ment el Kézdivásárhelyre? A rendőrségen vagy esetleg máshol kereshette a 14-es szobát? Nem tudom. De utólag is jókat derültünk a történeten…
Biró Gábor