Az idő kötelez és fölold

Most légy okos, Domokos! Úgy érint most ezen a szürkülödő hételején a népi mondás, akár egy csepp az égi szitálásban. Még játékból is képtelenség, nehéz és fölösleges lenne képzeletben is bejárnom csak az általam ismert és szeretett falvak, városok iskoláit Erdélyben. Hogy vagytok? Kérdezni kell, könnyebb is kérdeznem, mint kioldani a csomókat, a gondokat ebben a beteg időben.

Arról viszont tudunk beszélni szaporán, mit kellene tennünk, és mit lehet(ne). A tanulók egymás után veszítik el a tanulással együtt a heteket, hónapokat a járvány miatt. Nincs erre megoldás, olyan furcsa a képlet. Mosolyogva mondja a számtantanár, ám ez a fogcsikorgató mosoly még bordatörést is okozhat a semmiben vigyorgó nemtörődöm hadfinak az iskola udvarán.

– Kacagva is meg lehet halni, de a semmit rendezgetni teljesen fölösleges – az egyik tanítónő közli így, hogy az elemi iskolák sorsa mintha ítéleterejű lenne, mintha büntetés, amely kiheverhetetlen. És ejt, töröl el szeme, szemünk elől egy könnyet.

Négy évig voltam tanár általános, illetve középiskolákban. Egyszerűen nem tudjuk hárman sem kibogozni a vírusos fonadékból a megoldást. – Istenem, hogy tudunk bepótolni mindent, jaj, bár egy részét, hogy a folyamatos oktatás ne sérülne nagyon?

Ősembernyi tájékozatlansággal hallom az oktatás-nevelés sebeit most, e pogány járvány negyedik őrjöngésében. Egy ponton már fennhangon kimondom a tanárok, tanítók előtt, hogy ha magamat, magunkat nyugtatom kell ebben a nehéz dologidőben, akkor is igaza van az ágyúöntő szabadságharcos Gábor Áronnak: lészen ágyú!

Írom mindezt ide szánalom nélkül. Bajban vannak az unokáink, gyermekeink az iskolában. Hogy még sok ezren, az nem vigasz, hanem ösztökél elébb, nagyobb odaadással találni megoldást az idő, az osztályok, tantárgyak rendezésére.

Utóhang titokban: igenis szeretnék mostanság is tanár lenni, olyan fiatalon, mint voltam a nagyon is nehéz kommunista években. Az idő kötelez és fölold.