Nekem kell a nosztalgia…

Vasárnapokként sokat nosztalgiázok. A szemerjai református templom bejáratánál várok a vasárnapi istentisztelet kezdete előtt, és hallgatom a nálam idősebbek régi meséit. Katonaságról, fociról, korcsolyamérkőzésekről, bokszmeccsekről, kuglizásról… Istenem, milyen sok szép emlék!

Valójában városom akkor még egy vidéki kisváros volt, szülőházammal, ahol mindenki mindenkit ismert, tisztelt. Nem volt – mint ma – annyi jövevény. Ma, amikor végigmegyek az utcán, már nagyon kevés embernek kell köszönnöm.

Templomból hazafelé tartva, beérve a parkba rendszerint fellobban bennem a nosztalgia, elérve a Pavilon környékét. Elmémben felelevenedik a régi kép: a kis asztalkákon csendben sakkoznak, kártyáznak a férfiak. Fentről, a Pavilonból a fúvószenekar hallatszik. Sajnos, már nagyon sokan a kártyázók, sakkozók közül szépen elmentek. A helyükre harsány idegenek költöztek ide. A ’80-as évek fordulóján napról napra, hullámokban települtek ide, városunkba.

A baj az, hogy ezekről nem beszél senki. A városba sok-sok idegen telepedett be. Boldogan, mert itt olcsóbb volt az élet, és lakást vettek. A megyésítéssel is így volt, mert vidáman, felszabadultan jöttek az iparosodással. Szeretik az itteni vizet; aki ezt megkóstolta, nem is távozik. Látszólag velünk is jól kijönnek, de ha ketten összetalálkoznak, akkor már minket szidnak.

Itt, minden náció jól érzi magát. Csak az a kérdés, hogy akkor miért ütnek, vernek, rúgnak, aláznak bennünket? Ilyen Dan Tanasăk nem hagynak békében minket, és jó tanítványai vannak, egy páran a régi kommunista elvtársak közül. A sajtóban ez tabu, kerüljük a témát, hogy ne is sértsük meg az ide telepedetteket. A teljesen megcsorbított, gyönyörű, szép kicsi városunk sajnos már nem az, amit mi szerettünk.

Orbán Barra Gábor, Sepsiszentgyörgy