Tele a ház önmagunkkal

Zsúfolt a ház, tele van velem, mindenütt magamba botlom, itt ülök magam mellett hallatlan sok ideje, hiszen egykor én magam bólintottam a megállapítás(om)ra, mely szerint mindennek megvan a maga ideje, magam is énekeltem a slágert: mindennek vége lesz egyszer, minden a végéhez ér…

De hiszen akkor szabadon lehet reménykednünk a „mindenünk” halmazán abban is, amit elérhetetlennek tartottak tudósok, próféták egyaránt! „Nincs a teremtésben vesztes más csak én, nincs más árva, csak az én gyermekem.” Katona József: Bánk Bán. Papok meg költők támogatnak kazalban olyant is, ami a gyermek arcába ragyog és onnan vissza az élő szobrokra.

Ólomhámozók erejével véd egy ikerpár két kisgyerek, meg ne fáradnék az élet oldalán.

Furdalásaim csak akkor kerekednek, ha hosszát méricskélem észrevétlenül az életnek s múlásnak, holott…

Magam is bizonysága vagyok a lét igenének. Köröttünk, fölöttünk meg bennünk igyekszik másfél esztendeje a gonosz malmára hajtani a vizet a vírus meg a vad Sötét. Világítanunk a sötét ellen mindig is kellett. Most pedig ismét próbán a magam lelkiismerete, hiszen a nagy gyógyulásban percig sokalltam az ünnepeket. Nem volt igazam. Az ünnep akkor nyer birodalmi szerepet közöttünk, ha megszoroz lélekben minden jót bennünk a közösség javára. Még a madarak sem képesek önmagukban és csupán önmagukért ünnepelni, hallod-e költő?! Az ünnep bennünk rendezkedik nemessé, azt az ünnepet kell kitárt kézháton vinned könnyedén. Egymás ünnepeit kell dédelgetnünk egymás kedvére. És ekkor, ekkor kell magunk köré néznünk: benépesedik az öröm árján a lombtalan fa is.

Azért tűnt soknak az ünnep, mert egymásra, magunkra voltunk zárva a magunk java, kis maréknyi ajándékai érdekében. Másokért való jótett a jóság hitbizománya. Hiszem, és akkor másoknak is könnyebb átjutni sáncon, fájdalmakon.

Zsúfolva szobám, íróasztalom, kenyérkosaram a jótét közösségek igenjeivel. Úgy legyen, Istenem.