Három színt ismerek a világon címmel nyitották meg tegnap a Kádár László Képtárban Bede Kincső önálló kiállítását. Jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia mesterszakos hallgatója, korábban a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen tanult filmvágónak.
2020-ban elnyerte a Magyar Fotóművészek Szövetségének ösztöndíját, majd a világ egyik legrangosabb fotóművészeti vásárának, a Paris Photo-nak fiatal fotográfusok számára meghirdetett pályázatán lett a nyertes alkotók egyike. A művésznővel beszélgettünk alkotói pályájáról és a bemutatott fotósorozatáról.
– Miért, mikor és hogyan lettél fotós, milyen út vezetett eddig a kiállításig?
– Nehéz erre konkrét választ adnom, inkább elmesélem az első olyan képélményemet, ami meghatározó volt számomra, és ami által rájöttem, hogy a képek fontosak. A szüleim az esküvőjük után az apukám örökölt, családi házába költöztek, ahol a mai napig is élünk, élnek. Ez egy elég nagy, de főleg hosszú ház, sok szobával, aminek körülbelül háromnegyede most már felújított, de egészen az utolsó pár évig voltak benne érintetlen, régi bútorokkal, fura módon berendezett szobák, amiken mindig csak átjártunk, vagy raktárként használtuk. A falak tele voltak képekkel, köztük volt egy elég nagy portré is az 1930-as évekből, amin egy szép, fiatal fiú volt látható, akinek az arca akkor ismeretlen volt számomra. Mindig, amikor gyerekként átmentem azon a szobán, megálltam a kép előtt, és sokáig szemeztem a képpel. Aztán később kiderült, hogy ezt a fiút Bede Zoltánnak hívták, és a nagyapám egyik öccse volt, akit Szörcse mellett, 1944-ben, 18 éves korában, két barátjával együtt lelőttek a mezőn az oroszok. Miután megtudtam, hogy kit látok a képen, sokat gondolkodtam azon, hogy ha most nem lenne róla ez a portré, akkor nem is ismerném ezt a szép arcot, nem is tudnám, hogy ő létezett, ami az én olvasatomban kicsit olyan, mintha nem is létezett volna – hiszen soha senki nem beszélt róla a családból. Eléggé meghatott. Egy másik vicces és szerethető történet a családi képekkel, albumokkal kapcsolatosan, hogy Ida mamámnak – akit szintén alig ismerhettem – az albumában van egy oldal, ahol kis képek láthatók fiatal férfiakról, de főleg matrózokról. Egyszer apukám elmesélte, hogy a férfiak nagyanyám fiatalkori szeretői voltak. Semmit nem tudok a családomról, de ezek a képek mesélnek, és a gesztusok is, ahogyan meg vannak jelenítve. Szerintem ezek a gyerekkori felismerések, tapasztalatok mind hatással voltak rám olyan szempontból, hogy érdemes a képpel foglalkozni.
– Kik a példaképeid, akiket követsz, vagy akikre felnézel?
– Például Roger Ballen amerikai, kortárs fotós munkássága nagyon sok mindenben inspirált. Szeretem sokáig nézni a képeit, nagyon analitikus, ahogyan ábrázolja az embert. Szereti használni a valóságot, egyszerre dokumentál és rendez, ugyanakkor véleménye is van – ami nagyon fontos, hogy nem direkt. Hihetetlen, ahogyan ábrázolja a félelmet, a kiszakadást, az igazságtalanságot, engem teljes mértékben lenyűgöz, mert azt, amit látok, nem kell elhinnem, csak egyszerűen érdekel, tetszik, vonz. Nem direkt, de minden benne van, és ez tetszik. Én is valami hasonlót szeretnék, azt hiszem. Amúgy rengeteg filmet nézek, azok is nagy hatással vannak rám: Yorgos Lanthimos, Lars von Trier, Tarkovszkij filmjei.
– A fotózás rendkívül összetett és mégis szerteágazó, téged mi ragadott meg, milyen témák, emberek, hangulatok?
– Amióta Budapestre költöztem, nagyon elkezdett inspirálni az otthon. Azt hiszem, egyre szebbnek és érdekesebbnek kezdtem látni Erdélyt, Romániát, ami most boldoggá tesz, mert egyszerre érzem magam inspiráltnak és termékenynek – azt hiszem, most már tudom, hogy mit akarok. Amikor azt mondom, hogy Erdély, nem a székelykapu előtt álló öreg bácsi ráncai érdekelnek, hanem pont az, amit a székelykapu eltakar: az elfojtások, a titkok, illetve, hogyan tudok megmutatni, ábrázolni olyan dolgokat, érzéseket, amikre nincs magyarázat. A legutóbbi témámban is a romániai kommunizmus vizuális emlékezetével foglalkoztam, legalábbis arra épültek a képek, de egy sokkal komplexebb problematikát érintettem benne: egy olyan rendszer, mint amilyen Ceaușescu diktatúrája volt, milyen mély nyomokat hagy maga után, hogyan képes elválasztani és egymással szembe állítani két különböző generációt? Ez alatt gondolok a szüleim generációjára és az én generációmra, akik a rendszerváltás után születtünk. Mi nehezen tudjuk elképzelni azt, hogy milyen lehetett egy olyan rendszerben felnőni, majd szocializálódni, ahol megmondják, hogyan gondolkodj, és ha nem úgy gondolkodsz, akkor veszélynek számítasz, megfigyelnek, nincsen privát szférád, nem bízhatsz a barátaidban, egy paranoid kör az egész. A másik részről pedig azt látom, hogy a szüleim nemzedékének felfoghatatlan az, milyen nehéz ebben a szabad világban jól dönteni, amikor az embert ennyi impulzus éri, illetve ennyi lehetőség jön szembe veled. Azt hiszem, ami közös a két generációban, az valahol a szabadságunkkal való küzdelem. Szabadnak lenni sem könnyű.
– Számos fotón te is rajta vagy. Ezeknek mi az üzenetük?
– Üzenetük nincs. Inkább csak annyi van a gesztus mögött, hogy van egy-egy olyan érzés, gondolat, amit úgy érzem, csak úgy tudok elmondani, ha én is ott vagyok a képen.
– A Három színt ismerek a világon című sorozat egy olyan kort mutat be, amikor nem is éltél, nincsenek tapasztalati élményeid. Miből táplálkoztál, honnan merítettél a fotók készítésekor? Mennyire személyesek az élmények egy-egy kép kapcsán?
– A mesterszakos szakdolgozatomat a romániai kommunizmust követő rendszerváltás médiaeseményeinek vizuális emlékezetéből és kortárs művészeti reprezentációiból írom. A dolgozat kétrétű, mert ahhoz, hogy kortárs művekről írni tudjak, nagyon fontos volt elsősorban az, hogy megalapozott történelmi tudással rendelkezzek, nagyon sokat olvastam románul, magyarul, angolul. A történelmi tudás mellett nagyon sokat segítettek a román kortársak alkotásai. Rengeteg képzőművész foglalkozik mostanság azokkal a médiaképekkel, amiket ‘89 decemberében az emberek televízión keresztül láthattak. Ezek nagyon sokat segítettek abban, hogy bármit is el tudjak képzelni abból a Romániából, ami akkor lehetett – amikor a szüleim velem egyidősek voltak.
– Mit jelent a sorozat címe, azon túl, hogy a régi román himnusz első sora?
– A cím maga a román kommunista himnusz első sorát idézi: „Trei culori cunosc pe lume”. A három szín a piros, sárga, kék színekre utal. Ha ezt a sort lefordítom magyarra vagy angolra, megint más értelmet kap, sokkal személyesebbé válik, ugyanis egyszerre idézi a lírai én hangját, a képek készítőjének vallomását.
– Hogyan fogadta a szakma – és nem csak – a képeket?
– Meglepően jól. Nagy az érdeklődés. Úgy érzem, szeretik a képeimet, aminek nagyon örülök, mert valahogy így van értelme az egésznek, ha érdekli az embereket, és közönsége van annak, amit csinálok. Ami számomra kissé meglepő még mindig, hogy Magyarországon és külföldön sokkal nagyobb az érdeklődés irántam, mint Romániában.
Bede Kincső Három színt ismerek a világon című önálló kiállítását tegnap nyitották meg a Kádár László Képtárban, a budapesti TOBE Gallery és a Kovászna Városi Művelődési Ház közös szervezésében. A tárlatot Kali Ágnes költő, dramaturg méltatta. Egészen január 31-ig megtekinthető, betartva az aktuális járványügyi szabályokat.