Az esztendő dicső decembere

Valami álom- meg életittas ujjongás kíséri a teremtés látványait, végedes-végig tizenkét hónapon. Tehetjük hozzá a napfogyatkozásokat kísérő gyermektenyérnyi félhomályt is, hiszen olyankor látunk ujjongva ünnepelni népeket és vadvirágokat. A teremtés végül is a boldogulni vágyó és boldoggá váló ember mindennapi igazolása hívők és hitetlenek közt egyaránt.

Az esztendő dicső decembere és karácsonya mintegy igazolja személyekre és nemzedékekre, nemzetekre és bölcsőbeliekre menőleg az élő világ jogfolytonosságát füvek és madarak, felénk kacsintgató holdfogyatkozások mosolya melegénél.

Százszor is elmondtuk, csak ebben az el nem múlott esztendőben, hogy magunk vagyunk bizony a teremtett élővilág jogfolytonosságának díszkapusai. Igazat susognak a füvek, ablak előtt a fák, mondván a maguk, a magunk nyelvén karácsony igazságait százszalagos koszorúk előtt: a szeretet sírva is, csókok terhe alatt is újjáépíti-szenteli minden decemberben a népek békés országát, otthonát.

A főhajtás szól füvekhez, egekhez, ujjbegyen illanó csillagokhoz egyaránt.

Az ember képes újra fölépíteni a maga tél-túl bugyután lerontott remekműveit. Ejt két könnyet, és fölesküszik a jelen és a jövőbeli decemberre, botlásait nem feledve épít ezeregy éjszakára virító csillagkoronát.

A megsimogatható Ember és annak fia, leánya az esztendő minden napján hitet tesz a teremtés hímes decembere mellett. Ha nem hisz az ember, önmaga értékét veszíti.

Arra az útra ne engedjük őt! Babusgassuk együtt, hogy el ne botolna, s le ne térülne az igaz útról idén se, jövőben se. Javunkról, jogunkról szól evilági létünk legkiválóbb tétje – az Élet, életünk.