Meg kell tartanunk ezt a földet!

A helyieken kívül magyarországi és erdélyi zarándokok százainak részvételével emlékeztek az osztrák császári katonaság által a székelyek ellen 1764-ben elkövetett tömeggyilkosság áldozataira január 7-én Madéfalván, a vérfürdő 258. évfordulóján.

A politikusokon kívül jelen voltak az egykor innen elmenekült, majd Bukovinába, onnan Bácskába, végül Magyarországra telepített székelyek, illetve moldvai magyarok népviseletbe öltözött küldöttei. Ugyanakkor a Székely Nemzeti Tanács, Magyar Nemzeti Tanács és a vitézi rendek képviselői, valamint a felső-háromszéki Lemhény egyenruhába bújt hagyományőrző huszárai is.

A méltóságteljes főhajtás a Siculicidium-kápolnában ft. Tamás József, Erdély nyugalmazott segédpüspöke által celebrált szentmisével vette kezdetét. Igehirdetésében a főpap hangot adott abbéli meggyőződésének, hogy a nemzet áldozatainak vére egyben a nemzet megmaradásának vetése is. „Nem veszhet el ugyanis az a nép, amely képes újra és újra formába önteni, és így élővé tenni történelmének véres tanulságait. Nem veszhet el az a nép, amely évszázadról évszázadra kitermeli a maga nemzeti nagyjait, hőseit, és mindig vannak új eszményei. Nem veszhet el az a nép, amelynek mindig voltak, vannak és lesznek hős fiai, akik hazájuk és népük életéért készek saját életüket is odaáldozni” – mondta.

Adjuk tovább a hitet

Az egyházi szertartás végeztével a kápolnából kitóduló hívők serege a székelyruhás keresztvivő mögé felsorakozva vonult a szomszédos emlékműhöz, és csatlakozott a szentmisét helyszűke miatt ott kivetítőn követőkhöz. A felszólalásokat minden magyar himnuszának eléneklése előzte meg.

Elsőként Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere szólt az errefelé ilyenkor emberemlékezet óta nem tapasztalt fagypont fölötti hőmérsékletben magyar és székely zászlókat lengető sokasághoz. Az itthon maradás és hazatérés alapja „a gyökér”. Ha ezek jó mélyen találhatók, akkor a viharos időszakban is van, amibe kapaszkodjunk, és amiből táplálkozzunk, így „helyt tudunk állni” – hangsúlyozta az egykori tragikus események és következményeik felidézése után az elöljáró.

Magyarország miniszterelnökségének nemzetpolitikai államtitkára, Potápi Árpád János bukovinai székely származására utalván ezúttal is ősei gúnyáját magára öltve szólt a szép számban összesereglettekhez. A 258 esztendővel ezelőtti vérengzésre azért is kell emlékeznünk, mert „megtanít bennünket reménykedni a jövőben. Hiszen akik akkor „minket igába akartak hajtani, ma már sehol sincsenek, és mi büszkén állunk ki Magyarországon, Erdélyben, Kárpát-medencében a régi szabadságunk ügye mellett” – mutatott rá a politikus.

Tánczos Barna, a román kormány környezetvédelmi minisztere ez alkalomból elhangzott véleménye szerint „mi, székelyek mindig megtaláltuk a megoldást, mert minden nemzedék azt tanulta nagyszüleitől, szüleitől, hogy helyzettől, kortól, veszélytől függetlenül meg kell tartanunk magunkénak ezt a földet. Azt a földet, és azt az otthont, amelyért elődeink annyi áldozatot hoztak, és ezt adjuk tovább mi a gyerekeinknek… És ezt a hitet, ezt az elszántságot”.

Küzdelmes valóság

Magyar Levente, a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára kimondta, a maradék Magyarország lakói bennünk, székelyekben azokat a „testvéreiket látják, akiknek minden nap megélt valóság, sokszor küzdelmes valóság magyarságuk, és mindaz, ami ebbe a szóba sűrűsödik”. Igazán értékelni ugyanis csak azt tudjuk, amiért meg kell harcolnunk. És a magyar hazának ebben a szegletében a harc sohasem volt ismeretlen. „Persze, a vészterhes századok az egész nemzetet sokszorosan megpróbálták, de a székelység védelme nélkül nekünk, beljebb élőknek esélyünk sem lett volna a külső veszélyekkel szembeni ellenállásra.”

A beszédek elhangzása után a jelenlévő civil szervezetek, erdélyi magyar politikai pártok, messzire „elcsángált” véreink és magánszemélyek az emlékmű talapzatán elhelyezték a kegyelet koszorúit és virágait. A megemlékezés, amelynek méltóságteljes hangulata megteremtéséhez nagyban hozzájárult a csíkszentsimoni ifjúsági fúvószenekar színvonalas játéka, közös imádsággal és a székely himnusz eléneklésével ért véget.