Csak kárvallású ne legyél!

Köztudott, hogy január 13-a a vallásszabadság napja annak emlékére, hogy 1568-ban a tordai országgyűlés ezen a napon hirdette ki Európában elsőként a vallásszabadságot. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy mindenki szabadon gyakorolhatta vallását, lett légyen bármelyik is az. Jómagam református vagyok, s egy olyan közegben nőttem fel, ahol semmilyen más vallás nem létezett, ezért érthető módon, ifjabb koromban kissé idegenkedtem más vallásoktól, tulajdonképpen nem is nagyon értettem, hogyhogy léteznek más vallású emberek is.

Emlékszem, amikor egyik unokatestvérem római katolikus lányt jegyzett el, nagyon kíváncsian vártam, mit szól majd a szigorú, református presbiter nagyapám az ügyhöz, de különösebb ellenvetése nem volt a frigy ellen. Valami olyasmit hallottam egyszer, hogy ilyen vegyes vallású házasságban az elfogadott, hogy a fiúgyermek az apja, a leánygyermek az anyja vallását örökli.

A sors aztán úgy hozta, hogy nekem is római katolikus vallású feleségem lett, s emlékezetes maradt, hogy házasságkötésünkkor, ami katolikus templomban történt, a Miatyánknál a plébános velem a református verziót mondatta, ami megnyugtatott akkor, hogy lám, a mendemonda ellenére, tolerancia azért van a római katolikusokban is. Viszont reverzálist kellett adjak, hogy gyermekeim katolikusok lesznek, ami már nem tűnt olyan rokonszenvesnek. Így mindkét fiam római katolikus vallású lett.

Történt egyszer, hogy Sepsiszentgyörgyön összefutottam gyermekkorom lelkészével, áldott emlékű, néhai Pásztori Jenő lelkipásztorral, aki bizony rákérdezett, miután mondtam, hogy van két fiam, hogy ők milyen vallásúak. Megszeppentem, hogy direkt csinálja, biztos kapok most egy fejmosást, amiért katolikusok lettek. Mondom, tiszteletes úr, római katolikus vallásúak. „Na, nem baj, Ferike” –legyintett egyet, „csak kárvallásúak ne legyenek” – mondta viccelődve. Azóta én is elfogadtam, hogy ez így van jól, és azóta valahogy megbarátkoztam minden vallással.