Ágtól ágig

Kettős rendezvény helyszíne volt péntek este az alsócsernátoni református közösségi ház: Lackfi Dorottya Sinha Róbert gitárkíséretével előadott dalait követően mutatták be az Ágtól ágig című verseskötetet, Sántha Attila legújabb munkáját. A szerző beszélgetőtársa Deák Ferenc magyartanár volt, az est házigazdája Dimény-Haszmann Árpád költő, szerkesztő.

A Jelenlét című közös album dalai, zömmel megzenésített Lackfi János-versek csendültek fel a közel egyórás koncerten, de saját szerzemények is melegítették a nagyszámú hallgatóság szívét.

Mint kiderült, nem véletlenül tartották éppen Csernátonban a kötet első bemutatóját: a szerző családja innen származik, és a könyvben szereplő események is itt, itteni emberekkel estek meg.

Sántha Attila elmondta, időnek kellett eltelnie, amíg ráébredt, hogy milyen értéket jelentenek azok a történetek, amelyeket édesanyja újra és újra elmesélt, amelyek olyan emberek, események emlékét őrzik, akik máskén rég kikoptak volna a kollektív emlékezetből. A család története rajzolódik ki ezekből, azoké az embereké, akikkel kapcsolatba került, de egyben a közösségé, tágabb értelemben egy egész koré, akár az utóbbi 150-200 évig visszamenően.

Valós személyek, megtörtént események, de egyediségükben is általánosak, hiszen a történelem vihara ugyanúgy tépázta az összes székely falut, a megélések hasonlóak voltak mindenhol. Bárhol megtörténhettek volna Székelyföldön a leírtak, amelyek egy mára már letűnt világ lenyomatát hordozzák – hangzott el.

Deák Ferenc hasonlóan látja: Kelet-Európában bárhol megeshetett volna mindaz, amit a kötetben olvashatunk, hiszen a történelmünk közös szenvedéstörténet. Sántha Attila számára Csernáton a világtengely, annak ellenére, hogy a család sok szenvedést is megélt a faluban, és végül el is kellett költöznie, a kötődés megmaradt. Családtörténet tárul fel a versekben, az anyai és apai ág egyaránt, a szülők alakja részletesen kirajzolódik. A falu, az élet rendje, hogy 3-4 generáció után homályba vész a családfa, az egykor élt emberek, de a felejtésben is valami új kezdődik. A kötet nincs túlírva, túlstilizálva, a szerző tollát a történetek mesélői vezetik, a hallottakat letisztulva, de eredetiségüket megőrizve adja vissza. Hosszú, jól tagolt mondatok, helyükön levő szünetek igazítják el az olvasót ebben a világban. Mint egy régi film hosszabb-rövidebb jelenetei, úgy sorakoznak a történetek a kötetben, a tömör, de plasztikus fogalmazásmód beránt a szövegbe: érezzük, átéljük a szereplőkkel megesetteket.

Tudatosan átgondolt, felépített kötet, a falu képét az egyszerű események, a háborús élmények, a helytállás együtt adják ki. Kollektív tudást őriznek a történetek, az élet esszenciáját fogják meg: egy ember 70-80 éve sűrűsödik egyetlen történetbe, amelyeket egymás mellé fűzve kirajzolódik Csernáton, a székelység sorsa.

„Hét emberöltő eseményei elevenednek meg a kötetben, régi emberek jönnek elő, akikről sok esetben semmi egyéb nem maradt fenn, mint egy történet. Hogy hazajött vagy nem jött haza a háború(k)ból, s ha igen, miért; hogy kifolyt a tekenőből a kenyértészta, vagy hogyan harcoltak a szépasszonyok és a veszettség ellen. S mert ez az egy történet egy egész életet példáz, a kötet voltaképpen arról szól, hogyan érdemes élni, hogy legalább egy említés erejéig mi is fennmaradjunk utódainkban” – fogalmaz a kötet fülszövege.