Vaddisznóhajtáson

Igazi téli vakáció volt a mostani, lehetett szánkózni, sízni, korcsolyázni, túrázni, hóembert építeni, minden diák kedvét lelhette a nagy havazóban.

Kisgyörgy Gergő negyedik osztályos tanuló, a sepsikőröspataki Kálnoky Ludmilla Általános Iskolába jár, a téli szünidőt szereti a legjobban, a tantárgyak közül pedig a számtant.
Mínusz 15 fokos hidegben kint a természetben, az erdőn beszélgettünk. Érdekelt, miért a téli szünidő a kedvence, mert ennyi idős lehettem, mikor a téli vakációkban csúzlival a kézben, barátokkal az erdőt jártuk. Majd később már távcsővel, madárhatározóval és jegyzetfüzettel a hátizsákban madarásztunk. Vajon Gerit mi motiválja?
Szeretem a természetet, az álla­tokat, de legfőképp a hajtást, mondja. A sugási Vadas Vadászcsoport leg­ifjabb tagjaként hajtó, és a nyúlhajtást szereti a legjobban. Az jutott eszembe, hogy biztos azért, mert a nyúl apróvadnak számít, és Geri is még kicsi, de azért megkérdeztem. Azért szereti a nyulászatot, mert a mezőn egyedül is mehet, és ekkor értettem meg, hogy a hajtás nem csak szenvedély, hanem életmód folyamatos fejlődéssel, tele kihívásokkal. Geri már három éve lépett rá a hajtóélet göröngyös útjára. Erdőben, vaddisznóhajtásba csak felnőtt hajtó társaságában mehet.
Most már végképp kíváncsi voltam, melyik volt a legizgalmasabb pillanat az erdőn, medvével találkozott-e? „Karácsony Lacika mellett voltam vaddisznóhajtáson – emlékszik vissza Geri –, mikor egy medve visszafordult a hajtásban, és egyenest felénk tartott. Már két méterre volt, mikor fel akartunk mászni egy fára, végül addig kiabáltunk, míg a medve továbbment.” A következő kérdésre sejtettem, mi lesz a felelet, de feltettem – mi szeretnél lenni, mikor nagy leszel? Vadász – jött a határozott válasz.

Kelemen László