Elvesztettük játékosságunkat

Egyéni előadással lépett a Kovászna városi Művelődési Központ színpadára március 31-én Bogdán Zsolt, Jászai Mari-díjas színész. Az AMIKOR… című pódiumelőadás Bartis Attila műveit dolgozza fel. A darab után a színésszel beszélgettünk.

– Miért Bartis Attila? Mi fogta meg önt a munkásságában?

– Bartis Attila novelláira 4–5 éve akadtam rá a MEK-en (magyar elektronikus könyvtár). Nem is emlékszem már, mit keresgéltem, mihez kerestem anyagot, de végül a novelláknál ragadtam. Olyannyira, hogy a barátaimnak elkezdtem a kocsmákban felolvasni. Aztán látva a reakciójukat, lassan ráeszméltem, hogy ez a szöveg a színpadon is megél. Így egyre közelebb engedtem magamhoz. Összebarátkoztunk.

– Egy-egy ilyen produkcióhoz ön válogatja össze a novellákat? Milyen elv szerint?

– Igen, én válogattam össze. Öt novellát mondtam el úgy, hogy egy belső koherenciát kövessenek. Egy gyerek, de talán inkább kamaszfiú optikáján keresztül látjuk a saját környezetét, a szülőket, nagyszülőket, mindazokat, akikhez kötődött, akikhez az emlékek által most is kötődik, mint a gyökerekhez.

– Mi a legnagyobb kihívás abban, ha egy színész egyedül lép színpadra? Mi a szépsége ennek?

– Magadra vagy utalva. Nincs ott a partnered tekintete, amibe kapaszkodhatnál, így teljes erődből a gondviselésbe kapaszkodsz. A hézagok, a hiányosságok sokkal inkább látszanak, mint máskor. De a szépsége ugyanez: magadra vagy utalva meg Istenre. Együtt szörföztök végig az előadáson, a szövegen.

– Miben más máshol játszani, nem a megszokott környezetben, megszokott közönség előtt?

– A színpadon mindig otthon vagyok. Ott mindig jól érzem magam. A közönség pedig mindenhol a változó együttható. Előfordul, hogy sikerül elvarázsolnom őket már az első pillanatban. Valahogy megérzik a szöveg humorát, és jönnek velem, hagyják magukat sodródni az előadás ritmusával. De előfordul az is, hogy a sok gond, baj miatt lelkileg átfázottabbak, nehezebben tudnak kizökkenni a napi kerékvágásból, a valóság satuszorításából. Végül azonban mindig megtörik a jég, felengednek. És hát vajon nem ez lenne a színház célja, hogy egyrészt kérdéseket tegyen fel, másrészt, hogy fellazítsa, átmelegítse a sok gondtól, bajtól megfagyott lelkeket?

– Kovásznán milyennek érzékelte a közönséget?

– Úgy érzem, az elején nem értették az összefüggést a szemétből megjelenített, improvizált madarak és a szereplők között. Pedig gyermekkorunkban valahányszor játszottunk, és meglódult a képzeletünk, mindannyiunkban ez volt az alap kiindulás: mondjuk ez egy autó, ez a házunk, ez egy kicsi baba stb. Amire azt mondtuk, hogy az, átváltozott, és azzá vált számunkra. Valahogy elvesztettük ezt a játékosságunkat. Mintha felnőttként egy zsák lisztet vinnénk a vállunkon, és nem vesszük észre, hogy valamennyiünk zsákja lyukas. Hosszú csíkban kanyarog mögöttünk az, amiből azt a gyermeket gyúrták, akik voltunk. Érezhető volt ugyan, hogy nehezebben vették az előadás humorát, de a végén nagyon hálásak voltak, szerették. Ez pedig mindennél többet ét.