A saját útját követte

A képzőművészet, a matematika és a zene ötvözőjeként jellemezte méltatója a sepsiszentgyörgyi születésű Molnár Zoltán (1937–2001) festőművészt. A megyeszékhelyi Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) emeleti kiállítóterében június 2-án, az özvegye és két fia jelenlétében megnyitott, július 16-ig megcsodálható kiállítás anyaga betekintést nyújt gondolatébresztő, sajátos képi világába.

Amint arra a közönséget házigazdaként köszöntő dr. Bordás Beáta művészettörténész, EMŰK-vezető rámutatott, Molnár Zoltán a háború után visszatért a szülővárosába, néhány évig itt élt és alkotott. Nyilván nem véletlenül – tesszük mi hozzá a feleségére, Molnár Zsuzsára hivatkozván –, hanem mert élete végéig sepsiszentgyörgyinek érezte és vallotta magát. Megtudhattuk továbbá, hogy az összes, ebből az alkalomból közszemlére helyezett alkotás a család hagyatékából származik. Ebből próbáltak a kiállítás koordinátorával, Musát Arnolddal úgy válogatni, hogy Molnár Zoltán életművének egészéből ízelítőt nyújthassanak.

A tárlatot megnyitó Szekernyés János temesvári műkritikus, irodalom-, művelődés- és helytörténész, újságíró Molnár Zoltán pályafutásának a kezdetektől való nyomon követőjeként osztotta meg a benne felhalmozódott hatalmas ismeretanyag általa lényegesnek ítélt morzsáit a hallgatósággal.

Molnár Zoltán a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktató Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla növendékeként, gazdag és alapos tudás és országosan a legjobb tanulmányi eredmény birtokában érkezett Temesvárra 1963-ban. Pontosabban az éppen megalakult pedagógiai főiskola rajzkarának a katedrájára, ahol 1972-ig tanított. Már zsenge korától kiváló matematikusként tartották számon, nem véletlen tehát, hogy festészetében is a mértani alakzatok felé fordult, és ezeket felhasználva alakította ki forma- és színvilágát. Első egyéni tárlatára 1966-ban került sor Temesváron, amelyen leheletfinoman ugyan, de már jól körülhatárolható sajátos stílusban érzékeltette az általa észlelt valóságot. Ennek sikerén felbuzdulva alakította meg két művésztársával együtt az 1.1.1 nevű alkotói csoportot. Munkájuk gyümölcseire a bukaresti műkritikusok is felfigyeltek, és ennek eredményeként 1968-ban a román fővárosban is bemutatkozási lehetőséget kaptak. Ez valóságos szenzációt keltett, mert ez volt a hazai neoavantgárd festészet első jelentkezése a Dîmbovița partján. Két év elteltével pedig Molnár Zoltán egyéni tárlattal is bemutatkozott az újranyitott Petőfi Művelődési Házban.

Szekernyés hosszasan sorolta Molnárnak a Temesvári Állami Magyar színház grafikusa és díszlettervezőjeként, a Román Opera balettelőadásainak színpadi látványtervezőjeként, a magyar színházi társulat portréinak a megrajzolójaként, illetve a bánsági román, magyar és német írók műveinek az illusztrátoraként elért eredményeit.

Molnár Zoltán özvegye a hazatérés lehetőségét megköszönvén, a sepsiszentgyörgyi művészek és művészetkedvelők lelkére kötötte, hogy ne feledkezzenek meg a mindig saját útját követő, a szülővárosához szoros lelki szálakkal kötődő egykori férjéről és az életművéről.