Krémleves

A minap, mindenféle döccenős és sima megyei utakon kanyarogván, végigcsodálhattam Erdély dimbes-dombos-hegyes tájait. A zuhogó eső ugyan elvett az élvezetiérték-szintből, de még így is hálatelt szívvel mondhatjuk, hogy csodálatos tájak adattak ez életünk színteréül.

A falvak ugyan eléggé lelakottak, a városok sem mind dicsekedhetnek, aminek egyik oka az életszínvonalban keresendő, másik pedig az igénytelenségben, de mindezen kopott falaktól, gazos udvaroktól eltekintve, nemigen tudnám elképzelni életem folyását egy más földrajzi helyszínen (tán az Azori-szigetekre nem mondanék nemet).

Utazásom végcéljához érkezvén, a történelem szele (Nagyvárad főterén) csodás illatokat kavargatott szaglószerveim irányába. A szállásunkul szolgáló panzió éttermében pedig rögvest belemerülhettem a környék legfinomabb zellerkrémlevesébe. Megfejteni ugyan még nem tudtam, hogy mitől finomabb, mint a sajátom, de ha elég kitartóan járok ide, egy szép nap, jó Sherlock Holmesként, még majd megoldom e rejtélyt.

Egy zellerkrémleves persze nem a gasztronómia csúcsa, de szerény véleményem szerint nem mindig kell a csúcsra törni, középtájon is érhetnek kellemes élmények. Arányíthatunk egy Wellington szeletet egy krémleveshez, de össze sem hasonlíthatóak, tán csak abban, hogy mindkettő igen jóleshet egy adott helyen, egy adott időben.

Levesünkhöz szükségeltetik egy megtermett fej a névadó zöldségből, amelyet lefejezés után gonosz módon fel is négyelünk, nyolcadolunk, vajon párolunk, hagyma, fokhagyma, só, bors, szerecsendió társaságában. Puhára főzzük némi alkoholos támogatással (nem önmagunk), tejszínnel, valamely fajta gabonadarálmánnyal (vagy krumplival) sűrítjük, turmixoljuk, reszelt sajttal, pirított kenyérkockával, magvakkal szórva, boldogan kanalazzuk.