Bérletrendszer helyett ajándékutalványok Sepsiszentgyörgyön
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznál jó pár évvel ezelőtt megszüntették a bérletrendszert.
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
– Mondd, volt valami megrázó abban, hogy hátat kellett fordítanod a néptáncnak, a népviseletnek, a színpadnak?
– Nagyszerű dolog olyasmivel töltened az időt, ami egész lényedet áthatja. Ilyen volt nekem a tánc. Adódhatott volna egyéb is, mert a Cseh család, melynek több ága kötődik Felső-Háromszékhez (jómagam kézdimartonosi származású vagyok), sok mindenben segíthetett volna. Engem tulajdonképpen a középiskolában fertőzött meg Már Dénes tanár úr, aki évtizedeken át volt egyik mozgatója, irányítója a kézdivásárhelyi néptánc-mozgalomnak, főleg a középiskolában. Az sem volt semmi, hogy a talpalávaló egyik szolgáltatója Szántó János aligazgató volt, ő nagyszerűen hegedült. A biológus tánctanár egyben osztályfőnököm is, a csoportban ezért többen is ebből az osztályból kerültünk ki. Az 1967-ben megszerzett érettségi után elismerték tánctudásomat, erről bizonylatot is kaptam, amolyan szabadfoglalkozású táncművésznek számítottam, még az első fokozatot is megszereztem. Elvégeztem egy négyéves koreográfusi tanfolyamot, diplomát is adtak, s annyira beleéltem magam a táncba, hogy 40–50 fiatalt toboroztam, oktattam. A csavargyárban jó körülmények között hoztam létre a tánccsoportot, a Művelődési Házban együtt szálltunk a magasba Mihálcsa Szilveszterrel. Erről fénykép is tanúskodik. Aztán megalakult a Vadrózsák együttes, amelynek tagja lettem, hivatásos táncos. És olyan ragyogó tudású fiúkkal, lányokkal kerültem egy csapatba, akik országszerte, sőt a határon túl is elvitték a háromszéki néptánc-mozgalom hírét, szépségét. Hadd mondjam el, hogy Kovács Apollónia két alkalommal is vendégünk volt. Sajnos, én a második turnéra nem mehettem, mert eltörött a lábam, de ahol megfordult az együttes, hatalmas sikert aratott. Ma már el sem hiszik, hogy volt olyan város, amelynek futballstadionjában tartottuk az előadást, annyian kíváncsiak voltak, nyilván, főleg Apollóniára. Általában hat tánc szerepelt műsoron a szólóénekesek, bemondó szövegek mellett, ez elég nagy megterhelést jelentett, mert a sok visszatapsolás miatt bizony sokszor elfáradtunk. Nem feledhetem a szatmári vagy szilágysági kiszállást, Szatmáron például a legelegánsabb szállodában, a Pannóniában laktunk. Büszke vagyok arra, hogy olyanokkal együtt léphettem színpadra, mint Demeter Jóska, Pop Mircea, Zerkula János, Benkő Dénes, Oláh Misi, Rápolti István, Tófalvi Sándor, Czofa Erzsébet, Demeter Szöszi, Dávid Zsuzsa, Székely Júlia, Bögözi Erzsébet, Csatlós Ibolya, Márton Esztike. Közülük néhányan évekig színpadon voltak, volt, aki átment a fordulat után a Háromszék-együttesbe. Én, sok gondolkodás, megfontolás után kitáncoltam a színpadról, de kitáncoltam Erdélyből is, el egészen Németországig.
– Voltak keserű pillanatok is, amelyeket táncosként meg kellett élned?
– Voltak, de ezekhez képest jóval több volt a pozitív élmény. Aki nem éli át, nem tudhatja, milyen érzés az, amikor tele terem tapsol, követeli a ráadást. Ami miatt többek között „leléptem” a színpadról, az a csalódás volt, amikor a nagy francia turnéra utazók közül kihúzták a nevemet, jobban mondva hármunkét. Én fogtam a pártkönyvem, elmentem a megyei titkárhoz megérdeklődni, miért történt ez, s én bizony letettem a párttagsági könyvem az asztalára, hogy menjen az, akinek nincs ilyesmije. A titkár a megyei államvédelmisek főnökével beszélt, s végül a feleségemmel együtt elengedtek arra a csodálatos franciaországi útra. Talán ez is hozzájárult, hogy aztán az első adandó alkalommal feleségestől elhagytuk az országot, először a páromat engedték ki, másik évben engem, 1985-ben, s én kint is maradtam. Már megvolt a két gyerek, végül mindannyian kijutottunk, s mivel nem volt munkavállalási engedélyem, egy ismerősöm diszkójában voltam mindenes. Aztán érvényesült a szaktudásom, a csavargyárban szerzett fémforgácsolói elismervényem, s Salzburg melletti kisvárosban honosodtunk meg, de azért Magyarországon, az egyik, Kapuvár és Csorna közötti helységben házat építettünk. Most már nyugdíjas vagyok, leányunk és fiunk is kirepült, ők már Münchenben dolgoznak, lányunk dizájner, látványtervező, de elvégezte a színiiskolát is, a Rómeó és Júliában nagy sikert aratott, a fiúnk is médiadizájner-informatikus.
– És mi maradt meg Kézdiből?
– A lelkünk. Ott jól vagyunk, itthon viszont, amikor hazajövünk, itthon vagyunk. A tánc kimaradt, de az élmények elevenen élnek bennem.
Érdekesnek ígérkező könyv szerkesztésére kérték fel a szerzőt a kézdivásárhelyi volt néptáncosok, akik ötven évvel ezelőtt tánctudásukkal, előadásaikkal lázba hozták a közösséget. Figyelemfelkeltés gyanánt a velük folytatott beszélgetésekből közzéteszünk egy párat.