Zeusz szerelme, Európa

Egy négycsillagos amerikai tábornok, egyik haderőnem parancsnoka úgy beszél a Kínával kirobbanó háborúról, mintha az bármikor bekövetkezhetne. Ő ugyan azt állítja, hogy Kína az ős ok, ő lesz a provokátor és támadó, de a nagy készülődők mindig erre hivatkoznak, különben is az első csapásról örökké azt szokták mondani mentegetőzésképpen, hogy amolyan megelőző akcióról volt csupán szó.
Szóval lehet találgatni. Viszont tény, hogy most Amerika az első, és a trónon ülők látásmódja sajátos: képtelenek szabadulni a félelemtől, hogy onnan valaki le akarja tolni őket.

Most, hogy az Európai Unió épp Amerika hátsóudvarává, sőt, hátországává van átalakulóban, lehet-e annál okosabbat tenni, mint annak a vágynak a megfogalmazása, hogy ebből az összecsapásból jó lenne kimaradni? Merthogy tartozunk ezzel a görögökig és zsidókig visszamenőleg egész történelmünknek, de persze mindenekelőtt saját magunknak, és okos nemzetekre tagolt, értelmes kultúrákra osztott, de mégis összefogott kontinensünknek. Ne feledjük, a dolog úgy kezdődött, Horatius szavával, hogy a diadalmas Róma meghódolt a legyőzött görögök csiszolt és magasabb rendű szelleme előtt…

Mi viszont ma ugyan kinek a javára fogtunk össze, miért is lenne érdemes összetartanunk, ha nem éppen azért, hogy a nyugati civilizáció fennmaradását biztosítsuk? És Amerika mennyire tartozik e kultúrkörhöz, és miben rí ki belőle? Utolsó itteni gyarmattartóink is lemondtak vagy majdnem lemondtak a káros illúzióról, hogy más népeknek ők mondják meg, merre a jövő (magyarán a rabtartásáról), de Amerika nem ezt teszi, a „demokrácia” vagy bármi más védelmének zászlaja alatt beavatkozik a mások hatalmi viszonyaiba, mégpedig úgy, mintha saját elsősége és tulajdon dolláruralmának szabadsága érdekelné csupán.

Ebben követni ugyan miért követnénk és tennénk kockára azt, amit sokkal többre tartunk: saját magunkat és sokat emlegetett, de mégis valóságos humanizmusunkat?