Tusványosi hüledezés

Ül az ember a Kós Károly-sátor jótékony árnyékában és hüledezve hallgatja, hogy amit már rég a feledésnek adtunk át, egyesek még mindig az erdélyi magyar autonómia emlékén rágódnak, mi több, holmi évtizedes, porlepte kisebbségi törvényt emlegetnek, sőt, a politikai régészkedés eredményeként kiásott kulturális önrendelkezés fogalomkörét veszik elő.

Nem véletlenül, koros illetőkről van szó, régi veteránjai a valamikori jogi csatáknak, élemedett koruk ellenére vagy éppen ezért, memóriájuk vizsgáztatásával akarnak meglepni minket. Nem igaz, hogy kihullott belőle a valamikori cél, s bár a harci kedv már lanyhult, de a szó még őrzi a valamikori logika tüzét.

Aki megélte, tán felidézheti: nem egyébről, emberi szent méltóságunk védelméről volt hajdanában szó közéletünkben, nem a medvekérdés és a csajág-röcsögei csatornázás, hanem kollektív, jogi és emberi kiteljesedésünk volt a napi téma, egyenjogúságunknak ugyanis, úgy éreztük, létfeltétele az, hogy a magunk jogállamilag garantált, relative önálló külön világát megalkothassuk, hogy csorbítatlan, vagy legalább megreparált méltósággal léphessünk be az új érába…

Micsoda nagyigényű utópia! Persze az emberi jogok, sőt, a kisebbségi jogok kartájának olvasása után támadtak ilyen valóságtól elrugaszkodott ötleteink, úgyhogy most megadóan hallgatjuk az Esélylesők Pártjának képviselőjét, aki harmincadik éve mind azt mondja: még nincs itt az idő, majd ha megérnek rá a feltételek… Hiába, nincs a méltóságérzetnél képlékenyebb matéria, s ha már nem lesz, aki kérje, e cél is totális sikert arathat.