Hol a jövő?

Egyre többször teszem fel magamnak a kérdést, hogy tényleg most kellett megszületnem? Tényleg 21. századi kell legyek? Abban a korban kell élnem, ahol egyszerre csap össze minden hullám a fejünk fölött?

Az elmúlt évtizedekben tudósok és kutatók ezrei próbálták felhívni a figyelmünk arra, hogy a klímaválság és túlfogyasztás idővel megbosszulja magát. Na, és tessék! Úgy tűnik, ez a szörnyű jövőkép képezi a mi életünket. Szóval, már visszaszámolni sem kell, hogy bekövetkezzen, mert már itt is van.

Fogynak az élelmiszerkészletek, miközben a klímaváltozás már nem megállítható, a szomszédban háború tombol, és ha ez nem lenne elég, Szerbiában augusztus elsején megszólalt a légvédelmi sziréna, Koszovó határán fegyverropogást hallani, a kínaiak harckocsikat mozgósítanak stb., stb. Úgy tűnik, egy merőben új korszak kezdődik, amikor is az energiaválságé lesz a főszerep.

Tudom, hogy hasonlóképpen érezhettek sokan a világháborúk alatt, aztán a kommunizmus idején, majd az azt követő nagy felfordulásban, a rendszerváltásban, miközben senki nem tudta merre. A történelem azt igazolja, hogy az emberiség már többször próbálta kipusztítani magát, viszont ezúttal mégis más: az energiák végesek, nem biztos, hogy mindig lesz egy újabb esély.

Nyugtassuk meg magunkat, hogy mindez csak egy szomorú jövőkép, miközben a valóság az, hogy elkéstünk? Az emberiség elkésett. A civilizáció mostani formája 2030-ra valószínű összeomlik, egy olyan fordulópontra fogunk eljutni, ahonnan nincs visszaút.

Na, igen, és ha elkéstünk, akkor hogyan tovább az előttünk álló jövőben? Én csak karriert szeretnék építeni, könyvet írni, összeházasodni a szerelmemmel, gyerekeket szülni és felnevelni őket, majd összebújva megöregedni a párommal…

Nem pánikolok, inkább hátradőlök, iszom egy pohár bort, és vigasztalom magam plébánosunk szavaival: a jövő Isten kezében van, amiről, sajnos, elfeledkezünk.