Molnár Jánossal beszélgettünk

Molnár János közel harminc éve vezeti a fürdővárosi Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpadot. Számos olyan darabot rendezett ezalatt, amellyel díjazottként tért haza a társulat különböző megmérettetésekről. Az 1993-as Ördögölő Józsiástól Az ember tragédiájáig számos olyan produkciót láthatott a közönség, amely először furcsa volt, aztán „Molnár János féle”, de mindenképpen emlékezetes és maradandó. Múlt hétvégén zajlott a színjátszó csoport megalakulásának 50. évfordulója köré szervezett eseménysorozat, ennek kapcsán beszélgettünk a tanár úrral.

– Meséljen az ünnepségről, hogyan telt a felkészülés?

– A találkozó megszervezését már két éve elkezdtük. Első lépésként próbáltuk összegyűjteni azokat, akiket érdekelhet az esemény. Az első két hónapban már 170 ember jelezte, hogy szeretne majd részt venni. Attól a pillanattól kezdődött az az unszolási munka, ami a legnehezebb volt: megkérni a volt diákszínjátszókat, hogy írjanak az emlékkönyvbe. Tudtam, hogy a könyvet összeállítani nem lesz könnyű. Minél hamarabb meg kellett lennie az anyagnak, hogy mielőbb nyomdába adhassuk. A párom egy idő után haragudott is rám, hogy miért nyaggatom az embereket, hiszen írnak, ha akarnak. De miután az anyag összegyűlt, akkor láttuk mindketten, hogy megérte, hiszen nagyon szép írások érkeztek. Tudtuk, hogy mindenki számára öröm lesz, ha születik egy könyv, amibe ő is írt, de ha nem is, akkor is az ifjúkoráról szól. Nem volt hiába való a munkám tehát, habár ez volt a legnehezebb. Felvállaltam, hogy legyen egy emlék, rögzítsünk valamit. Az egész esemény erről szólt: legyen egy időpont, amikor mindenki, aki a Diákszínpadban részt vett, valamilyen formában tudja felidézni emlékeit. Ez fontos, hiszen ha elfeledjük, honnan jöttünk, akkor nem fogjuk tudni, merre tartunk.

– Közel harminc éve vezeti ön a Diákaszínpadot. Milyen a színjátszás ma, milyen volt akkor? Miben változott?

– Amennyiben változik a rendező koncepciója, felfogása, életlátása, annyiban változik a társulat is. Az ember folyamatosan egyre tisztábban lát dolgokat. Ez teszi lehetővé, hogy alakuljon a produkció, a szöveg és témaválasztás tekintetében is. Minden előadás előtt fel kell tenni néhány kérdést: érdemes-e megmutatni, közönség elé vinni, a diákok elfogadják-e, értik-e vagy sem? Ezek nélkül semmi értelme az egésznek. Az elején, amikor átvettem a vezetést, azt sem tudtam, hol a füle, hol a farka a színdarabrendezésnek. Szép lassan tanulgattam a rendezői táborok folytán, ahol igazi szakemberekkel találkozhattam, akiktől ellestem egyet s mást. Teljesen megtanulni ezt nem lehet, ha nincs az emberben hivatásérzet, akkor nem tudja csinálni.

– Hogyan változott a közönség a kezdetektől?

– Az elején nagyon furcsán nézték az előadásaimat. Volt egy megszokott képviláguk, elképzelésük a színházról. Az előttem lévő csapat a naturális színházat képviselte, akkor az volt a divat. Amit én hoztam, teljesen más volt, de a közönség nem volt visszautasító, elfogadtak, értékelték az előadásaimat. Szépen lassan megszokták ezt a színházi formát. Egy idő után, ha valaki kérdezte, milyen ez a darab, a válasz az volt: olyan Molnár János féle, és ezt általában jó értelemben mondták. Nekem célom volt, és mind a mai napig az, hogy a közönséget kimozdítsam a komfortzónából, olyant mutassak, amire nem számítanak. Mindig a meglepetés eszközével játszom, valamint a kontrasztokra, amelyek az érzelmekre hatnak többször, mint az értelemre.

– És a diákság? Hogyan alakult a fiatalság az évek során?

– A diákság diákság maradt. Ők mindig a szabadság után vágynak, azt szeretik, ha szabadon kifejezhetik magukat. A színjátszás pedig bármit lehetővé tesz számukra. Egy darabban lehetnek királyok, de koldusok is. Bármelyik korszakra visszaemlékszem, ezeket mindig szívesen vállalták, sosem volt olyan, hogy valaki valamilyen szerepet ne töltött volna be örömmel. Nem látok nagy különbséget a nagyon régi és a mai diákok között.

– Mi motiválja önt az újabb és újabb darabok rendezésére?

– Úgy gondolom, a fizikai testünket táplálékkal gyúrjuk meg. A léleknek a szépségre van szüksége. Annyi ronda dolog van a világban, ami nem épít, nem tesz jobbá. Igyekszem ezért mindenik képben az esztétikai értékeket is közölni. Úgy megformálni, hogy gazdagabbá tegye a közönséget. Ha sikerül, nem éltem hiába abban a közösségben, amelyben létezem. Megtehetném, hogy nem csinálok semmit, de akkor nem lenne az a sok gyönyörű előadás, amivel az emberek szívét melengetjük. De történetekről is szól a dolog a szépség mellett, valamint arról is, hogyan látjuk mi a világot. A diákok által láttatom mindezt, és ők nagyon boldogok, ha úgy érzik, megértette őket a közönség, és van visszajelzés, ami nem más, mint a taps.