„Lépcsőről lépcsőre haladok”

Az idei Őszi Sokadalom kiemelkedő zenei produkciói közé sorolható az 1984-ben alakult magyarországi Makám két koncertje. A világzenét játszó magyarországi formáció előbb a Borudvar felnőtt közönségét kápráztatta el muzsikájával, majd a Vigadóban adott felejthetetlen gyerekkoncertet. Magyar Bori ez évtől erősíti gyönyörű hangjával a zenekart, ám ezt megelőzően a Besh o droM-ban énekelt, saját zenekart alapított, és Bobby McFerrin a cappella operájában is szerepelt. Az énekesnővel a vigadóbeli koncert után beszélgettünk.

– Mi volt a Besh o droM előtt?

– Az elég korán beütött, hiszen 19 évesen (2007–2010 között – szerk.) már a társulatot erősítettem. Azt megelőzően több musicalben szerepeltem Gödöllőn, ahol a helyi fiatal művészek egyesületének is tagja voltam.

– Hol tanult énekelni?

– Nyolcéves koromtól több kiváló tanártól, közöttük Bodza Klárától, a népi énekoktatás megalapítójától tanultam népi éneket a gödöllői Frédéric Chopin Zeneiskolában. Mindig ez volt a vágyam, így, amint lehetett, szüleim beírattak a képzésre.

– Milyen volt a Besh o droM-ban eltöltött időszak?

– A zenekarban eltöltött mintegy négy év nagyon sűrű, sok koncerttel teli időszak volt, amiből sokat tanultam. Beutaztuk a világot: kétszer jártunk Mexikóban, Tajvanban a demokrácia ünnepén (Song for Freedom), majd az ausztráliai Adelaide-ben a Peter Gabriel nevéhez fűződő Womadelaide fesztiválon, a világzenei szcéna legnagyobb rendezvényén. Aztán, ha már ott voltunk, hozzácsatoltunk még egy kéthetes turnét Melbourne-ben és környékén. Emellett Nyugat-Európában éppúgy megfordultunk, mint Erdélyben.

– Bobby McFerrin (amerikai dzsesszénekes, karmester, a Don’t worry be happy című dal szerzője, előadója – szerk.) Bobble című, a bibliai Bábel tornya által inspirált a cappella operájába is ekkor hívták meg…

– 2009 őszén kaptam egy e-mailt Bobby McFerrin menedzsmentjétől, amelyben Moszkvába hívtak egy előadásra. Ez egy, a régióból összegyűjtött 10–14 énekessel létrehozott improvizatív opera volt. Volt benne egy rész, ahol szólót énekelhettünk, és McFerrin azt kérte mindenkitől, hogy énekelje, amit a leginkább magáénak érez. Egy Adam nevű, elképesztő módon beatboxoló brooklyni sráccal néha jammelgettünk a folyosón, mondtam, hozzon valami 4/4-es, tört ritmust, amelyre ráénekeltem egy népdalt. Egy alkalommal elment mellettünk Bobby McFerrin, majd visszafordult, ránk nézett, és azt mondta: „I like it! That`s what I want in the show!” (Tetszik! Ezt akarom hallani az előadáson!) A közönségnek nagyon tetszett a produkciónk, emellett fantasztikus érzés volt a hazámat képviselni, hiszen Kelet-Közép-Európából más nem volt rajtam kívül. Inkább pl. Oroszországból, Fehéroroszországból, Grúziából, Tuván Köztársaságból érkeztek meghívottak, illetve Bobby McFerrinnek volt egy ötfős énekes csapata.

– Milyen volt Bobby McFerrinel dolgozni?

– Fantasztikus élmény, ugyanakkor meg voltam ijedve a feladattól, de Bobby McFerrin elképesztő karizmával rendelkezik, és nagyon jól érzékelte, kinek van szüksége biztatásra, segített, emberileg is nagyon „ott volt.” Az egy hét alatt, míg ezeket a gyakorlatokat, játékokat, rögtönzéseket készítettük, rengeteget tanultam, ezért hálás vagyok neki. Előtte nem nagyon mertem improvizálni, és ő ebben is segített. Ugyanabban az évben, a turnéja utolsó, magyarországi állomásán együtt énekelhettem vele. Emellett a csapatában volt egy libanoni énekesnő, aki 20 éve Bostonban él, és a Berkeley-en tanít, vele annyira összebarátkoztunk, hogy húg–nővér viszony alakult ki közöttünk. Már háromszor járt nálam Magyarországon, és én is tervezem meglátogatni őket, és magyar népzenei műhelyt tartani.

– 2010-ben alakult meg a Butterfly Effect nevű saját zenekara…

– Egy szerencsés találkozásból alakult ez a formáció. Megismertem a világzenében nagy múlttal rendelkező Vázsonyi János szaxofonost. Ő már 10–12 éve együtt játszott Kardos Dániellel, így adott volt a gitáros, aztán meséltem Jancsinak a beatboxos élményemről, hangsúlyozva, ha én zenekart alapítanék, a ritmusszekcióban beatbox is szerepelne. Csináltunk egy castingot, így találtuk meg Dömét (Dömötör Tamás). Többfelé eljutottunk, játszottunk Párizsban, Bécsben, Berlinben. Azonban a csapatból mindenki mindenfelé zenél, így a BF amolyan szerelemgyerek lett, ami nem baj, mert így minden egyes fellépés különleges, és terveink között egy lemez rögzítése is szerepel. Ez egy szépséges kincses doboz, amit néha leveszünk a polcról.

– Bár a BF is világzenei formáció, kimondottan fülbemászó slágereik is akadnak, mint például a Mindenhatósági tilalom, amelyhez egy nem mindennapi klip is készült…

– Jancsinál a dalok spontán módon jönnek, elkapja egy érzés. Nem tudom, pontosan mi ihlette ezt a fantasztikus, semmihez nem hasonlítható dalt. Amikor klipkészítésen gondolkoztunk, egyöntetűen erre a könnyed, popos, ám mégis különleges dalra esett a választásunk. Végül 360 fokos videoklip mellett döntöttünk, ami egy pluszt adott a dalnak, és azt gondolom, jól döntöttünk.

– Mikor és hogy került a MAKÁM-ba?

– 2014 óta alkalmanként helyettesítettem Korzenszky Klárát, aki idén februárban úgy döntött, más utakon folytatja, és Zoli (Krulik Zoltán zenekarvezető) engem kért fel a folytatásra. Jól tudunk együtt dolgozni, nekem nagyon fekszenek a Makám-dalok, így örömmel mondtam igent. Régóta szeretem a zenéjüket, Zoli munkásságát korszakalkotónak tartom, jó érzés egy ilyen múltú zenekarban énekelni. Zoli nagyon produktív, lemezfelvételre készülünk, úgy vélem, az együttműködésünk virágzó lesz.

– A zenekar gyereklemezeket is készít. Milyen érzés gyerekközönségnek játszani?

– A gyerekkoncertek feltöltenek, imádok nekik zenélni! A felnőtt-koncerteken jobban el lehet mélyülni egy dalban, ott talán fontosabb, hogy a dal átadja önmagát, a gyerekműsor egy másfajta jelenlétet igényel, ott meg kell ragadnunk a figyelmet mindenféle eszközökkel. Ez számomra egy új terep, és nagyon élvezem.

– Apropó más megközelítés! Néhány éve részt vett A Dal című műsorban a Lead Me To Heaven című számmal…

– Az egy kikacsintás volt a világzene világából, felkérésre elénekeltem egy dalt, ami nem várt módon bejutott az elődöntőbe. Jó volt kipróbálni, bár nem annyira az én világom. Úgy vélem, egy előadó életébe belefér, hogy több színtéren kipróbálja magát, csakúgy, mint a színész, aki több karaktert játszik. Szeretnék szólóprojektbe kezdeni, azonban akusztikus-jazzes vonalra gondolok, nem A Dalban előadott dal által képviselt popzenei világra.

– Nem az ön világa…

– Ez nem nekem való, ezért nem jelentkeztem soha tehetségkutató versenyekre. A Dal kicsit más, nem kereskedelmi műsor, ezért nincs olyan mértékben megrendezve, mint mondjuk az X-Faktor, de nekem az is túl nagy stresszt jelentett. Egyébként az X-Faktortól minden évben rendszeresen hívnak énekelni. Nem mondom, hogy nem gondolkodom el rajta, mert úgy vélem, ha eljutnék egy ilyen műsoron keresztül az emberek elé, azt a zenét, ami számomra értékes, sokkal inkább tudnám közvetíteni, egyfajta misszió lenne. Ám túl sok lemondással és nehézséggel járna, főleg lelkileg. Van, akinek ez megy, képes maszkokat ölteni, én azonban nem tudok csettintésre akárkivé átvarázsolódni, nem tudom megjátszani magamat. Inkább a kemény munkában hiszek, lépcsőről lépcsőre haladok felfelé, így az egyes lépcsőfokok alattam maradnak, míg, ha gyorsan a csúcsra jutnék, és hirtelen véget érne a siker, onnan ugyanolyan gyors lehetne a zuhanás.

– Hogyan tovább?

– Többfajta szólólemezre készülök: ezeken balatoni, illetve, mivel nagymamám Türéről származik, kalotaszegi népdalokat, továbbá altatódalokat adnék elő, ám ez még a jövő zenéje.

– Megéri még albumot kiadni?

– Abszolút, érdemes készíteni egységes dolgokat. Úgy vélem, érdemes a hagyományos lemezformátumot és az online-részt kombinálni, fontos egy-egy dalt, illetve albumot olyan fórumokra feltenni, ahol azokhoz is eljut, akik egyáltalán nem vásárolnak CD-t. A youtube például nagyon megy. Azonban, ha nem is olyan nagy példányszámban, néhány lemezt érdemes készíteni, hiszen még mindig sokan vannak, akik szívesen fogják a kezükben, nézegetik a CD-borítót, beteszik a lejátszóba a lemezt, ahogy magam is teszem.