Nagy idők kapujában állunk

Mottó: „Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi föl az életét, mit tagad, és mit nem vall a magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától. És nem véletlen, milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolni előtte, és tudomásul kell vennie, akármennyire zúgolódik is gyenge óráiban, és bárhogy szeretne tőle néha-néha megszabadulni.” (Kodolányi János)

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim!

A mindennapok történéseit, amelyek nem illenek be elképzelésünk, elvárásaink vázlataiba, hajlamosak vagyunk csak úgy, visszakézből, másodpercnyi figyelmet se szánva rá, véletlennek minősíteni. Időnek kell eltelnie ahhoz, hogy feltáruljanak előttünk a mélyebb összefüggések – és ezek lassan feltárulnak, hiszen az alázatos szív előtt a dolgok rendre megfejtik önmagukat –, és rájöjjünk arra, hogy valójában semmi nem véletlen, nincsenek véletlenek, hogy csakis nem-véletlenek vannak. Nem véletlenül egészségesek azok, akik egészségesek, nem véletlenül betegszenek meg a betegek, még véletlen baleset sincs, mint ahogy nem véletlen az sem, ha vihar támad, árhullám söpör végig a völgyön, vagy épp aszály gyötri a földet.

De ha még ezekbe az evilági, kézzelfogható történésekbe is hajlamosak vagyunk belelátni a véletlent, az esetlegest, hogyan tudnánk elfogadni azoknak a dolgoknak az előre elrendelt jellegét, amelyeket természettudományos módszerekkel megmagyarázni lehetetlen? Kodolányi János író, akit beszédem elején idéztem, erről az elrendeltetésről ír. Mert ahogy soha nem véletlenül találkozik és csodálkozik egymásra két egymásba illő lélek, és nem céltalanul simítja egymásnak útjukat a gondviselés, úgy a fogantatás és a születés pillanatát is belengi az a sorsmisztérium, amely az e világra költözött lelket örökre összeköti a tájjal és a közösséggel, amely közénk jöttekor körülveszi. Majd ahogyan a lassan növő kicsi testben nyílik az értelem és kiterjed az eleinte apró lélek, úgy lesz a maréknyi ismert közösségből társadalom, a társadalomból nemzet, és úgy lesz az ismerős tájból szülőföld, a szülőföldből haza. A sors a sokmillió egyéni életösvényt a nemzet országútjához hajlítja, és az egyén élete akkor lesz teljes, ha a nemzettel a sorsban mind jóban, mind rosszban egyaránt osztozik. És ha nem költözik el a történelem kegyessége révén a maguk jólétét magasabb fokon megvalósító nemzetekhez az ő munkájuk édesre érett szőlőjét szüretelni, hanem itt teszi oda vállát és két kezét ahhoz a munkához, amellyel önnönmagának, szeretteinek és legszélesebb értelemben vett közösségének teremt mát és holnapot.

Ahogyan Kossuth írta: „A haza örök, s nem csak aziránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.”

Hölgyeim és uraim, amikor ma, anyaországunk születésnapján rácsodálkozunk az ezer esztendőnél is régebb fennálló magyar államra, a harctól vissza nem riadó eleink kardjának erején és az államalapító István király zsenialitásán túl nem tudjuk nem látni, nem érezni azt a gondviselést, amely a Mária oltalmába ajánlott országot, ha megtépve is, megszaggatva is, de elkísérte a Krisztus születése utáni első évezred végétől a harmadik évezred elejére, és nap mint nap érezzük, hogy velünk van ma is.

Nem tudjuk nem meglátni azt, hogy másfél évszázados hódoltság, idegen hadak dúlása után, az elmúlt két évszázad önkényuralmi rendszereitől megszaggatva, ha ma, a vasfüggöny lehullása után bő három évtizeddel magyarországi testvéreinkkel együtt ülhetjük ezt a születésnapot, az nem csak evilági erők megengedő kedve, hanem az ezer esztendővel ezelőtt felvett kereszténység ránk áramló kegyelme folytán sikerülhetett. Az István alapította állam Európa legkedvezőbb fekvésű, mondhatni ennek a célnak szentelt medencéjében rendezkedett be. Ennek a hazának a természetes határait hiába szaggatták meg újonnan húzott országhatárok száz esztendővel ezelőtt, mentális térképünkön a nemzet szálláshelye ugyanúgy egységes egész, és mi, magyarok otthon vagyunk benne Gyimesbükktől az Őrvidékig, és belakjuk ezt a legendás országot, amelyben Szent László lovának „egy ugrás a Kálvária / és kilenc a Királyhágó”, s hol „megfogyva bár, de törve nem, / él nemzet e hazán”.

Barátaim, az elmúlt évtizedben azt láthattuk innen, keletről, mi, székelyek, hogy Magyarország nemcsak túlélt, nemcsak megmaradt, de a béke idejét hasznosan megélve zászlóit ismét magasba emelve, önbecsülését és erejét visszanyerve nagy idők kapujában áll, és az anyaország megerősödésének a hatását mi magunk is kézzelfoghatóan és köszönettel tapasztalhattuk.

De az elmúlt hónapok történései a szívünket aggodalommal töltötték el.

Két súlyos malomkő között élünk mi itt, Közép-Európában, melyeknek bár súlya és árnyéka érződött, de állni látszottak az elmúlt évtizedekben. Pár hónappal ezelőtt az egyik malomkő megindult, és lassú forgása kormos rommá őröl településeket, gyárakat, lakóházakat, felperzseli a gabonamezőket, földönfutóvá tesz milliókat, és véres őrleménnyé az embereket.

Miközben malomkövet mi mozgásban csak akkor akarunk látni, amikor a molnár új búzát önt a garatra, hogy hófehéren peregjen ki belőle a liszt, amelyet a dolgos háziasszony karja és a kemence heve alkot újkenyérré asztalunkra.

Hát féltjük magunkat, fiataljainkat, életterünket, országunkat és anyaországunkat attól, hogy ezek az óriási malomkövek mozgásba lendülnek, és porrá őrölik mindazt, amit őseinktől örököltünk, és amit mi magunk teremtettünk.

Emberi erőnk kicsinységét és végességét látva tehát nem tehetünk mást, mint amit István király tett halálos ágyán. Amikor elmondjuk a mai nap jókívánságát: Isten éltessen, Magyarország!, akkor tegyük hozzá, kérjük ezt is: Mária, oltalmazd nemzetünket!