Szeretetbe születve

Milyen szókimondó is a nyelv! Milyen ereje van az úgynevezett ragoknak! Azért írok „úgynevezettet”, mert maholnap odakerülnek a nyelvtani fogalmak, mint Székelyföld: nem létezőknek kell majd tekintenünk. Mintha valakik – no, ez esetben nem a románok, hanem közülünk kikerülők– készakarva szürkíteni, elsatnyítani akarnák gyönyörű kifejezésekből építkező beszédünket. Írást nem is merek írni, mert valahogy kezd szégyenteljes dolognak feltűnni, ha valaki a helyesírást számon meri kérni. A szorgalmas középkorú magyartanárnő azért borult ki, mert egyik rangos iskolánk „rangos” szülője ki találta jelenteni, hogy tulajdonképpen magyar gyerekeknek szinte felesleges is a magyar nyelv és irodalom tantárgyként való beiktatása a tanmenetbe, mert úgymond amúgy is tudnak magyarul.

A ragoktól indultam el. Ugyebár, amikor még szigorú szabályokat kellett megtanulni, rá lehetett vezetni a gyerekeket azokra a finom nyelvi jelenségekre, árnyalatokra, amelyek oly kifejezővé, emberivé varázsolják megnyilatkozásainkat. Ez a múlt heti, pedagógusok részvételével szervezett ökumenikus istentiszteleten ötlött fel bennem, hallván, hogy egyik felszólaló a „szeretetbe” való beleszületésről ejtett szót. Tehát nem „szeretetben” való születés hangzott el, hanem szeretetbe való beleszületés. Micsoda különbség a kettő között!

Szomorú tény, hogy mostanság egyre több gyerek nem szeretetben születik, de az élet parancsa, hogy a szeretetbe jöjjön a világra. Akármilyen mostoha is a sors, minden születő gyereket születése pillanatától szeretet vesz körül, még akkor is, ha netán nemkívántként jelentkezik az életre. Azon az istentiszteleten éppen az volt a felemelő többek között, hogy minden gyerek szeretetbe fogadása legyen a pedagógusok bentről fakadó kötelessége, különösen, ha valamely gyereket messzire elkerül a családi ragaszkodás. És ragozhatnánk tovább a szép és felemelő igéket, de arra a következtetésre juthatnánk, hogy a szeretetben fogant kisbabát mindenkor szeretetbe fogadják.