Első ránézésre érthetetlennek tűnik, hogy Kovászna városában miért éppen Eminescunak kívánnak szobrot állítani (és utána majd Decebal dák királynak). A jeles költő ugyanis félreérthetetlenül idegengyűlölő és antiszemita volt, amint azt számos cikke és verse tanúsítja. „Ez tagadhatatlan, hiába is próbálják meg letagadni mindezt jó szándékú és ájtatos hazafias érzelmű urak” – írta jó tíz évvel ezelőtt a Confluenţe Literare című lapban Radu Părpăuţă irodalomkritikus. Tudom, remekműveket is alkotott, de hát a mi Nyirő Józsefünk ellen nem pont azzal ágálnak, hogy tagja volt a „nyilas parlamentnek”? Nem került volna egy másik költő, író vagy akár képzőművész a román kultúrából?
Merthogy Eminescu egyben heveny magyargyűlölő is volt, és egy többségében magyar lakosú város vonatkozásában minket most elsősorban ez érdekel. Íme, miként vélekedett rólunk, „Európa legzüllöttebb” népességéről, „amelynek hiúsága és önteltsége nem egyéb, mint egy hosszú és utálatos szélmalomharc. Mert mivel rendelkeznek ezek az emberek, hogy felettünk álljanak? Rendelkeznek ők valamivel, amivel mi ne rendelkeznénk? Van-e nyelvük? (…) Szégyenkezniük kellene miatta. Hangjaira még a kövek is elszörnyednek; szerkezete, a gondolatok fűzésének, a fogalmak absztrahálásának módja, egyszóval a szellem, ami áthatja ezt a darabos, sivár, zakatoló anyagot, a német nyelv szellemének utánzata. Németül beszélnek magyar szókészlettel…” (Farkas Jenő fordítása)
Ebből nehéz lenne kihámozni bár szemernyi empátiát irányunkba. De versben is megfogalmazta érzelmeit: „… Magyar, kutyafejű tatár…/ Elmozdítjuk helyéről állkapcsodat/ És gyűlöletbe áztatott nyelvedet/ Kitépjük kutya a torkodból/ Öklünket szádba tesszük…”
Második ránézésre is érthetetlen, de az ember már elkezd töprengeni, vajon mi is lehetett a kovásznai kezdeményezők célja. Annak utána, hogy korábban a magyarok tízezrei életéért felelős Avram Iancunak állítottak szobrot ugyanott. Hirtelen arra gondolhatnánk, talán a helyi magyarságot akarják provokálni, tesztelni az ingerküszöbét – de ugyan miért zavarna bárkit is a hétköznapok békés csendje?
De akkor miért éppen Eminescu?
Decebállal szemben már nem merülhet fel semmi kifogás. Ő legalább ugyanannyira kötődik hozzánk is, mint a dákoromán mítosz magányos hívőihez.
Egy újabb provokáció. Miért? Mert hátha beválik.