Holtág – széljegyzet Fekete Vince újabb verseihez

Könnyen szoktuk kimondani, hogy az ember a teremtés csodája. Különben maga az ókori drámaköltő, Szophoklész is úgy fogalmazott, hogy az embernél nincs semmi csodálatosabb, s éppen az emberről szóló himnikus verses beszédben hangzik el, hogy „a beszédet és a széllel / versenyző gondolatot meg a törvényt / tanulja.” Amit gondol, azt kimondja s törvénybe foglalja, azaz erkölcsi rendet alkot, hogy mindenki számára élhetővé tegye az életet mindaddig, amíg ki-ki eljut saját földi vonulásának a végpontjához, minthogy senki „a haláltól nem tud menekülni.”

            Súlyos gondolatok ezek, amelyekkel viszont az emberfiának szembe kell néznie. Különösen a szó művésze viaskodik ezekkel, akinek nemcsak eszköze, de közege s élettere is a nyelv. Az pedig éppenséggel nyomasztó lehet számára, ha közvetlen környezetében, szerettei esetében tapasztalja, hogy a gondolatot megfoghatóvá tevő, annak formát adó nyelvet nem képes uralni az illető személy, netán ha magának a gondolatnak a „kihordása” is akadályoztatik, ha látja, hogy a lélek és a szellem „építményei” lassan összeomlanak…

            Hasonló gondolatok foglalkoztatják Fekete Vincét. Mostanában írt verseinek (Lásd Halálgyakorlatok. Budapest, Magvető, 2022) lírai hőse például mindent el akar mondani, de a történetek – úgymond – nem állnak össze. Pedig lenne, amit elmondjon egy élet alkonyán, hiszen minden ember külön világ, így tehát figyelmet érdemelne, miként is vélekedik az életről. De mint akármely holtág esetében – hogy a költő egyik metaforikus verscímét idézzem –, kívül marad egy élő és éltető folyamból, egyetlen „ér” sem biztosít már kapcsolatot számára egy terület „folyóvízhálózatával”. Megszűnik egyik elidegeníthetetlen tényezője lenni egy természetes és nyitott beszédfolyamnak, vagyis a nyelvi kommunikációnak. Csak gondolat- és beszédfoszlányok tűnnek elő az „állóvízből”, s mintegy légüres térben lebegnek: „kerengenek az időtlenségben a szavak.” Az egykor birtokolt nyelv már nem szolgálja a beszélőt. Nem állnak össze mondatokká a szavak. Szóródnak és fogynak, a nyelvi válságnak, illetve zavarnak egy beteges tünetét mutatván. „Távozó nyelv” – nevezi meg képletesen a jelenséget a költő.

            Így pedig nem másra, magára a költőre nehezedik a feladat, hogy megalkosson hőséről – sok apró jelenetből, hangulatból, felidézett emlékből, no meg a nyelvvesztést szemléltető konkrét látleletekből – egy összefüggő történetet, hogy azt a mindent elmondhassa helyette. Éppen arról a valós személyről, aki őt magában hordta és világra hozta…

Ehhez a költői vállaláshoz kísérletezett ki versbeszédet Fekete Vince, olyat, amely a nyelvvesztés tüneteit hol elbeszélve, hol megjelenítve örökítette meg. Úgy általában pedig egy megismételhetetlen élet egészét az elengedés fájdalmával idézi  egy rezignációra hangolt verssorozatban. Bizonyára ércnél maradandóbb módon…