Egy szép korszak végére érkeztünk. Huszonhárom évig működő rovatunk utolsó darabja ez. Hadd idézzük fel ez alkalomból a kezdeteket!
Kocsis Károllyal, a Székely Hírmondó alapító főszerkesztőjével Alsócsernátonban találkoztunk első ízben, az RMDSZ autonómia iránt elkötelezett szárnya tagjainak fórumán. Akkor, 1998. szeptember 12-ét kaptam felkérést Karcsitól arra, hogy Anyaországi figyelő rovatcím alatt írjak hetente egy rövidke jegyzetet a belsőmagyarországi politikai történésekről. 1999-ben meg is indult a rovat, mely ez idáig működött, nem zavarta meg sem a hetilap napilappá változása, sem a tulajdonosváltás.
Jó érzés volt e csapat tagja lenni, jó érzés volt az anyaországot is megjárt, aradi magyarként az anyaországi politika aktuális kérdéseiről szólni a székely olvasóknak címezve. Székelyföld nemcsak a nemzet köztudatában a Kárpát-medencei tündérország. Valójában is az. A globalista tudatipar mindenütt roncsolja a szakrális népi tudást, az emberközti viszonyokat, a nemzeti önbecsülést, a keresztény erkölcsöt, de a romlás Székelyföldön kisebb, mint másutt.
Nem véletlen, hogy az elvándorlás mellett megjelent a visszavándorlás jelensége. Sorolhatnám azokat az ismerőseimet és barátaimat, akik karriert építettek, presztízst, szaktudást szereztek a messzi Amerikában vagy Nyugat-Európában, majd Székelyföldre visszatértek, mert úgy látták, hogy itt a legalkalmasabb a légkör, a közösségi szellem arra, hogy gyermekeik megfelelő szocializációban részesüljenek.
A búcsú pedig, úgy gondolom, csak ideiglenes, jó esélyét látom a folytatásnak. Ennek formáját, keretét még nem ismerjük. Annyi biztos, hogy szórványban élő magyarként Székelyföldre, a „kicsi anyaországba” látogatni lelki feltöltődést jelent, mint ahogy az is, ha Székelyföldre üzenhetünk az anyaországi véreink viselt dolgairól heti rendszerességgel.
Nagyon szomorù!!!