Egy hónapnyi utazás, avagy megtapasztalni, hogy milyen is Görögország biciklivel
Bocskai Csaba informatikus már középiskolás korában célul tűzte ki, hogy legyalogol ...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Annyit azért elöljáróban megjegyzünk, hogy a kereszténység korai éveiben a hívők egyöntetűen január 6-án ünnepelték a Megváltó születése napját. De mivel az emberek tudatából nehezen lehetett volna kitörölni az – idén december 22-re eső – téli napfordulóhoz, vagyis a világosságnak a sötétség feletti győzelméhez kötődő ősi emlékeket, a „versenyeztetést” elkerülendő, az egyház, nevezetesen I. Gyula pápa 350-ben ehhez pászította a karácsonyt is, ami nyelvükben egyesek szerint a fekete, sötét jelentésű török (türk) kara szóra vezethető vissza, mások a kerecsensólyommal hozzák összefüggésbe, míg az akadémiai álláspont szerint a szláv korcun, kracsun, azaz „átlép(ő)” szóból származik. A naptárreformok, eltolódás-korrigálások révén aztán ez átkerült december 25-re, és a téli napforduló időpontjától függetlenül így rögzült.
Az év legjelentősebb ünnepéről lévén szó, természetesen ma bárminemű munkavégzés helyett inkább templomba illik menni, és ezt a régiek is így tartották. Még az ételt is előre elkészítették, hogy a főzéssel ne kelljen bajlódni.
Székelyvarságon, ha nem volt éppen ítéletidő, olyanok is elmentek misére, akik máskor ritkán látogatták a templomot – olvashatjuk Bárth János monográfiájában. A tanyákról időben elindultak, hogy útközben legyen idejük karácsonyt köszönteni. A templom felé tartók be-benéztek egy-egy útba eső tanyába, ahol kinyilvánították karácsonyi jókívánságaikat. A házbeliek legtöbbször velük tartottak a következő tanyák és a templom felé.
Varságon a XX. század végén is úgy tartották, hogy karácsony napjának délutánja a felnőttek, a házaspárok kántálásának ideje. Különösen jellemző volt a felnőttek kántálásának szokása a XX. század középső harmadában. Általában négy-öt család „tartott össze” kántálás tekintetében. Mise után megbeszélték, hogy miként társulnak, és milyen sorrendben keresik föl egymást. Délután elindultak, és sötét estébe nyúlóan vendégeskedtek. Szerre járták a házakat. Minden házban sült kolbász, rántott kolbász, kalács, tészta és pálinka várta őket. Az ajtók előtt karácsonyi énekeket énekeltek, a szobákban a jobb szóbőségű férfiak ékes köszöntő verseket mondtak.
Bárth János: Jézus dicsértessék! (Kecskemét, 2006)
Pozsony Ferenctől tudjuk, hogy a karácsony Háromszéken is szigorú munkatilalmi napnak számított. Legfennebb annyi kivétellel – már ha ez egyáltalán munkának tekinthető –, hogy a gazdák éjszaka megrázták a szilvafáikat, amitől jobb termést reméltek a jövőre nézve. Ugyanezt a célt szolgálta az előző éjszaka ágy alá tett szalmaköteg is, amivel aztán nagykarácsonykor körbetekerték a gyümölcsfákat. Mezőköbölkúton a szalmát a felsúrolt padlóra terítették.
Vadasdon a juhokat nem engedik ki, nem hajtják szerbe, mivel „nekik is jár egy nap”. A moldvai Lészpeden még az állatok elől elszedett ganét sem viszik ki az istállóból. A régi Erdővidéken, Sóvidéken az igavonókat egészen vízkeresztig nem fogták be, nehogy elkárosodjanak, és szövéssel, fonással sem kockáztatták a következő év szerencséjének „elfonását”.
„Bizonyos elhárító cselekményeket viszont éppen ebben az időszakban kellett végezni – jegyzi meg Barabás László. – Szovátán ekkor fonták azt a fonalat (cérnát) egész évre, mellyel a ruhát varrták, s így távol tartották a boszorkányokat. Ugyanekkor fonták a cérnának valót Pálpatakán és Alsósófalván is. Az alsósófalvi hiedelem szerint főként a legények gatyáját kellett megvarrni ilyen cérnával…” Az eszközfának való fát ugyancsak a „két karácsony között” vágták az erdőben, hogy a szó ne költözzön bele, a parajdi sóvágok pedig – még a múlt század 220-as, 30-as éveiben is – a sóhasító faszegnek való bükkfamennyiséget, egész esztendőre, mert „az bírta az ütést, nem hasadozott, nem foszlott”.
A téli napforduló az ősiségben egyben az új év kezdetét jelentette, nagyszüleink azt is kiszámolták, hogy e naptól február 2-ig kerek másfél órát nyúlik a nap. De még ennél is fontosabb volt a várható időjárást kifürkészni, hiszen leginkább az befolyásolta a jövő évi termés mennyiségét és minőségét.
A kézdiszentlélekiek az eget főként azért kémlelték, mert a tiszta időtől áldást reméltek; de ha üstököst pillantottak meg, azt szerencsétlenség előjelének tekintették. Amúgy a hideg, zúzmarás, de napsütéses idő jó gabonatermést ígért – a lágy karácsonyt azért nem szerették, mert az hideg húsvétot vetített előre. „Szekeres karácsony, szános húsvét” – szokták mondogatni. Azaz a zöld karácsony rossz, fehér húsvétot hoz, a lucskos karácsony pedig felejthető nyarat. Portik Irén nagyszülei megfogalmazásában:
Ha karácsony előtt hideg,
Utána biztosan enged.
Karácsonyi jégcsap
Húsvétra pálmát ad.
A várható időjárást oly módon is igyekeztek megtippelni, hogy figyelemmel követték a karácsonytól kezdődő tizenkét nap időjárást, minden napot egy hónapnak feleltetve meg a következő esztendőből. Tehát amilyen a mai időjárás, olyan várható januárban is.
A háromszéki székelyek még biztosabbra mentek, úgy vélvén, az új esztendő időjárása attól is függ, hogy a karácsony a hét melyik napjára esik.
Bár a nagykarácsony elsősorban bensőséges, családi ünnepnek számított, néhol délutánra, estére lazultak az erre vonatkozó megkötések, számos helyen a kántálást vagy a betlehemezést is erre a napra időzítették, sőt ez utóbbi Háromszéken a 19. század végén karácsony szombatján kezdődött, amikor is rokonság, szomszédság közösen virrasztott, és három napon át tartott. Mezőköbölkuton este már táncházat tartottak, ahová a meghívott lányok kolbászt, tésztát és gyümölcsöt vittek, amit a legények félretettek az ünnep harmadnapjára.
Ezzel szemben például a református Pipén sem nem kántáltak, se nem táncoltak karácsony első napján. „Minden megkonfirmált pipei unitárius úrvacsorával élt. Úrvacsoravétel előtt nem reggeliztek. Utána a család tagjai egybegyűltek, a távolélők is itthon voltak, s elfogyasztották az ünnepi ebédet: majorsághús-levest, majorság- vagy disznósültet. Másodnapján a töltött káposztát. Az ünnep elmaradhatatlan süteménye a tejfölös lepény, diós, mákos és üres kalács volt. Étvágygerjesztőnek saját főztű szilvóriumot vagy vackorpálinkát, nyomatékul pipei bort ittak. Az ebéd minden fogása a háztól telt ki. Éppen csak a cukrot vették a boltból, a kalács sütéséhez. Délután a gyermekek részére, a szülők részvételével, a templomban karácsonyfa-ünnepély volt. A gyermekek alkalmi versekkel és énekekkel szerepeltek a karácsonyfa gyertyafénye mellett” (Adorjáni Rudolf Károly ref. lelkész gyűjtése).
Korondon sem báloztak karácsony első napján, viszont fogadták (már akit megtiszteltek látogatásukkal) az atyhai betlehemeseket, a műkedvelők pedig este színelőadást tartottak, amit másnap is megismételtek.
A Bekecs alján a legények már a karácsonyra virradó éjszaka csoportosan, ablakról ablakra járva énekekkel híresztelték Jézus születését. „Ünnep első napján délután két vőfély összehívja a falu leányait másnapra, a táncba, ünnep másod- és harmadnapján pedig hajnalozni járnak. Minden háznál egyet táncolnak, megtáncoltatják a házi leányt, miközben kézről kézre vándorol a mézes-pálinkás kulacs. Ugyanekkor szokták megköszönteni az Istvánokat és Jánosokat. Külön névnapozás nem divatozik közöttök” – jegyezte le a 19. század második felében Gönczi János.
De talán nem is annyira lényeges, hogy egymagunkban, családban vagy közösségi élményként éljük át a Jézus urunk születésének magasztos pillanatát. Sokkal fontosabb arra figyelni, hogy ez leginkább a szeretet ünnepe, aminek még a hitetlenek is megérzik a varázsát. Okozzunk örömet azoknak, akiket a legjobban szeretünk.
A székely nép kemény munkával keresi meg kenyerét. Életének nagy része mezőn, erdőn telik el a nehéz, megfeszített munkában, mit a történelmi hivatás tudatában, nem zúgolódva, hanem valami természetes megnyugvással végez. A székely ember a magyar munka hőse. De bármennyire is kitölti testét, lelkét a munka ritmusa, szinte gyermeki örömmel várja az ünnepet, amikor teste megpihenhet és lelke elidőzhetik a természetfeletti világban.
A székely azonban az ünnep alatt sem szakad el teljesen munkahelyétől; az erdők és mezők ihletét, heti benyomásait beleviszi ünnepeibe is úgy, hogy az ünnep életének tükörképe: benne oldódik fel a hét fáradalma, felcsillan az új lehetőségek álma. Ünneplő lelkét teljesen átfogja az egyházi év három ünnepköre: karácsony, húsvét és pünkösd…
A karácsonyi ünnepkör a megpihenés és a népi ünneplés gazdag időszaka. A munkából felszabadult lélek mélyén ekkor születnek a szebbnél-szebb szokások, melyek már ősidők óta sok boldog percet szereznek a munkában kifáradt népnek. Az egész ünnepkört egy csodás melegség hatja át. Az elfáradt ember ilyenkor érzi, hogy Isten szeretetében és őseinek szokásaiban érdemes élni!
Székely László: Ünneplő székelyek (1943)