Eminescu-szobor: tényleg kell nekünk még egy belőle?

„Fegyverbe, román testvérek! Dragoș, bölények vadásza, nem vadászod a magyarokat is?” A költői kérdést Mihai Eminescu tette fel Fegyverbe! című, az 1860-as évek végén írt versében. Január 15-én újabb szobrát leplezték le, ezúttal Sepsiszentgyörgyön.

Január 15-én, szerdán, a román kultúra napján leplezték le Mihai Eminescu költő szobrát a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális mellett lévő Nicolae Colan Metropolita Egyházi Dokumentációs Központnál. Az alkotást a jászvásári Gabriela Muscalu bocsátotta a kezdeményező Kovászna–Hargita Európai Tanulmányi Központ rendelkezésére, az esemény keretében többek között Ciprian Hugianu Sósmező – egy román falu a Kárpátokban, a történelem forgatagában című, tavaly Kovászna Megye Tanácsa támogatásával megjelent kötetét is bemutatták. Nagyjából ennyi szerepel az Agerpress hírében, és ha valaki arra gondolna, hogy most Eminescu-ellenes érvek felsorakoztatása következik, nagyot téved. Pedig az sem lenne teljesen indokolatlan.

A legionarizmus előfutára

Nem lenne indokolatlan, mert Eminescu megrögzött magyar- és zsidóellenessége, sőt idegengyűlölete félreérthetetlenül kicseng egyes műveiből, és fentebb idézett, Fegyverbe! című verse – amelyben kutyafejű tatárnak nevez bennünket, akiknek nyelve kitépendő, és öklét a szánkba tenné, annyira szeret bennünket – csak az ebből táplálkozó jéghegy csúcsa. Magából a jéghegyből meg olyan gyöngyszemek is előbukkannak, mint a Dojna című verse, amelyben mindenkit felakasztatna, aki nem román, és szívüket a kutyáknak vetné.

Ki az idegent szereti,

Szívét a kutya egye ki!

Háza váljék pusztasággá,

Ház-népe menjen világgá!

Stéfán-vajda Őfelsége,

Ne ülj Putna hűvösébe’!

(…)

Vedd kezedbe kürtödet,

Moldvát összegyűjtheted.

Hogyha egyet szól a kürtöd,

Nagy Moldvádat egybegyűjtöd,

Hogyha a kürt kétszer szólal,

Indul az erdős hegyoldal,

Ha kürtöd háromszor szólít,

Minden ellen porba hull itt,

Egy határtól másikig,

A varjak eltemetik

Őket, ha nem, legyenek

Akasztófacímerek!

Mihai Eminescu: Dojna (Bartha György fordítása, részlet)

Egyik eszmefuttatásában „Európa legzüllöttebb népességének” nevezi a magyar népet, „amelynek hiúsága és önteltsége nem egyéb, mint egy hosszú és utálatos szélmalomharc”, és amelynek szégyenkeznie kellene a nyelve miatt, miután „hangjai még a követ is megrémítik.” És ezt még fokozni is tudja: „Nincs a világon egyetlen intelligencia sem, amely rosszabb kifejezése lenne egy népnek, mint a magyar intelligencia… Mi újat fedeztek ők fel a tudományok terén? Mivel járultak hozzá az emberiség előrehaladásához? A civilizációtörténet nevük mellé nullát jegyzett be.”

Ezek után érthető, ha sokan xenofóbnak és a legionárius szellemiség előfutárának tartották, tartják. Constantin Papanacea (1904–1985), a Vasgárda ideológusa egyenesen Eminescu, a román legionarizmus nagy előfutára címmel írt könyvet 1951-ben (1995-ben Bukarestben újra kiadták), de a fiatal korában Codreanu-hívő Ion Negoițescu (1921–1993) irodalomtörténész is az ő publicisztikájában vélte felfedezni a legionárius ideológia gyökereit. Ioan Petru Culianu vallástörténész, író, esszéista 1980-ban azon elmélkedett, hogy ha Eminescu később születik, egyfajta Corneliu Zelea Codreanu lett volna belőle.

A Vasgárda diadalába bízó Mircea Eliade viszont „elméleti” antiszemitának nevezte Eminescut, aki „nem ismerte és nem is szerette a keresztény metafizikát.” A most 94 éves Nora Iuga költőnő már 26 évvel ezelőtt jelezte: „Eminescu nacionalista heve, a szenvedély, amellyel elítél mindent, ami idegen, sajnos még mindig élő valóság. Az összes szélsőséges indulatok, a túlhajtott hazafias demagógia, némely pártok veszett támadásai európai integrációs törekvéseink ellen – mind-mind Eminescu nevében történik.”

Az érem másik oldala

Eminescut azonban nem föltétlenül ezek, hanem versei alapján kell megítélni, noha Wass Albertet sem A funtineli boszorkány című regényéért szokás keresztre feszíteni. A költészet terén vitathatatlanul maradandót alkotott, másként nem ő lenne a legtöbbször magyarra fordított román költő. Márpedig 1885 óta, amikor a Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) a Kolozsvári Közlönyben – Sándor József átültetésében – megjelent, sokan érezték fontosnak lírája tolmácsolását, többek között Áprily Lajos, Bajor Andor, Berde Mária, Brán Lőrinc, Dsida Jenő, Emőd Tamás, Fekete Tivadar, Finta Gerő, Franyó Zoltán, Gáldi László, Jékely Zoltán, Kibédi Sándor, Kiss Jenő, Lászlóffy Aladár, Lendvai Jenő, Oláh Gábor, Szabédi László, Szabó Lőrinc, Szemlér Ferenc, Székely János, Szilágyi Domokos, Szőcs Géza, hogy csak a legismertebbeket említsük. Olyan verse is van, amelyet tízféle fordításban is olvashatunk! Ha ők remek költőnek tartották, ki vonhatná ezt kétségbe?

Az is az igazsághoz tartozik, hogy a Budapesten (!) megjelenő, Federațiunea című lapban 1870-ben, Varro álnév alatt közölt háromrészes cikksorozata után magyarellenességéből sokat visszavett, nyilvánosan nem ócsárolt bennünket, sőt a barátait is visszafogottságra intette ilyen tekintetben. És a magyar nyelvet sem utálta már annyira (miközben „a zsidó faj nyelve vulgáris, barbár dialektus”, mint vélekedik a Timpul 1879. július 7-i számának vezércikkében), másként az I. Levél megírásakor nem átallotta volna Vörösmarty Csongor és Tündéjéből inspirálódni, amelynek egyes részleteit, például Az Ég monológját vélhetően Ioan Slavici fordította le számára. Mert magyarul azért nem akart megtanulni. És milyen a sors iróniája? Amikor – talán szifilisz okozta – elborult elmével, orvosaitól, múzsáitól, pártfogóitól elhagyottan ott nyomorgott Slavici bukaresti házában, csak annak első felesége, egy magyar nő, Szőke Katinka tartott ki mellette…

A sólymoktól a fészkekig

Eminescuval, a költővel tehát az égvilágon semmi bajunk, ám az utóbbi években olybá tűnik, mintha valakik a kelleténél is jobban erőltetnék, és főleg mifelénk, holott székelyföldi viszonylatban nem lehet azt mondani, hogy elhanyagoltuk volna. Hargita, Kovászna és Maros megyében egyetlen olyan várost találtam, ahol nincs róla utca elnevezve (mivel az ördög nem alszik, nem árulom el, hogy hol), és több szobra is fellelhető. Legutóbb, 2022 novemberében Kovásznán avatták fel Ioan Cândea nagyszebeni képzőművész alkotását, miután pár évvel korábban az erdélyi magyarok tízezrei legyilkolásáért felelős Avram Iancut mintázták meg a nevét viselő iskola udvarán. Ugyanakkor jelentette be hasonnemű igényét a Kovászna, Hargita és Maros megyei románok civil fóruma (FCRCHM) és – ki más? – az úzvölgyi temető meggyalázásában jeleskedő Calea Neamului Egyesület is, és kért önkormányzati támogatást egy Sepsiszentgyörgyön felállítandó Eminescu-szoborhoz. Ez ugyan most nem nyilvános közterületre kerül, de ami késik, nem múlik.

Érdekes módon például sem az erdélyi román népi kultúra feltárásával népének nagy szolgálatot tevő, éppen 180 évvel ezelőtt született Grigore Moldovánnak, sem az erdélyi románok jogaiért oly sokat küzdő Emanoil Gojdunak (Gozsdu Manónak) nem akarnak sehol szobrot emelni, noha ezekből nagy hiány mutatkozik az egész Romániában. Moldován emlékének tudtommal sehol sem adóztak ily módon, Gojdunak is csak Nagyváradon és Szászrégenben, pedig ilyen, máig érvényes gondolatokat is papírra tudott vetni: „Az isteni gondviselés… tűzte ki a magyar és román nemzetnek azt a rendeltetést, hogy együtt nekik egy örökké tartó frigyben kell élniük, egymással van dicső jövendőjük, egymással szemközt mindkettőjöknek veszniök kell. Mind a két nemzet egyedül áll a világban rokonság nélkül… mind a kettőjöket aibsorbens elem, a pánszlávizmus veszi körül, egymásra soha nem lehetnek veszélyesek.” Vagy talán pont ezért nem örvend népszerűségnek?

A kifogást tehát nem Eminescuval, a költővel szemben, hanem azokkal szemben támasztjuk, akik időnkét újra felfedezik maguknak, a szájuk íze szerint értelmezik és értelmeztetik. Kezdve mindjárt a Vasgárda szülőatyjával, a már említett Codreanuval, aki még légiója legfontosabb szervezeti egységei, a „fészkek” nevét is a Fegyverbe! című verséből vezette le („Elvesztek vajh mind a sasok, / s a Kárpátoknak sólymai”). Egy botosányi díszszónok szájából már hosszú évekkel ezelőtt kicsúszott, „ha Eminescu élne, biztosan a Nagy-Románia Párt tagja volna.” Mai fordításban: ott találnánk az AUR soraiban. És lám, az elnökválasztás első – azóta érvénytelenített – fordulóját az AUR korábbi miniszterelnök-jelöltje, a vasgárdista szellemiséget máig örökítő Călin Georgescu nyerte meg, a mögötte álló pártok meg jó eséllyel törnek kormányra.

Miért éppen itt is most?

Visszatérve a mostani szoboravatóhoz, kiemelendő az említett fórum alapítója, a Kovászna és Hargita Megye Európai Tanulmányok Intézete jelenlegi, a szerdai eseményt szervező Nicolae Colan Metropolita Egyházi Dokumentációs Központ tiszteletbeli igazgatója, az AUR-os Dan Tanasa által egekig ajnározott dr. Ioan Lăcătuşu, aki Kovászna megye fő kulturfelelőseként még a Ceaușescu-érában zászlójára tűzte, később különleges kormányfelügyelőként, állami levéltári vezetőként folytatta és folytatja Székelyföld „magyartalanítását”, illetve annak ideológiai megalapozását. És akit a Román Akadémia nemrég kulturális érdemrenddel tüntetett ki!

Az általa követett doktrína Eminescuval való újbóli tuningolása nem sokkal a rendszerváltás után elkezdődött, a Vatra-kötődésű Comel Brahaș Ne e silă címmel már 1991-ben kiadta nacionalista, antiszemita cikkeinek gyűjteményét, a România Mare hetilap 1995. június 9-én megjelent lapszáma címoldalán hozta az addig az Eminescu-válogatásokból többnyire kimaradó, Fegyverbe! című harci indulót. Az idő tájt Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke szentté szerette volna avattatni a költőt, a párt szenátora, Gheorghe Funar törvénykezdeményezést nyújtott be arra vonatkozólag, hogy az ország minden településén kötelező legyen neki szobrot állítani. Akárcsak Atatürknek Törökországban.

Végül nem lett belőle törvény, mégis mintha alkalmazni akarnák, de csak Székelyföldön, ahol egyfajta szellemi térhódítás szimbólumaként tolják előre, mert Románia más régióira azért nem jellemző ez a túlfűtött Eminescu-mánia. Ott van például Galac, ahol az őt (és múzsáját) ábrázoló, 1911-ben felavatott első köztéri alkotást már háromszor is elköltöztették, számtalanszor megrongálták, csak a múzsa kezét közel harminc alkalommal lopták el az idők folyamán. Miért csak mifelénk akarják „szentesíteni”? Miért egy olyan megyében, városban nyomulnak vele, ahol a lakosság több mint 70 százaléka magyar? Mit szándékoznak ezzel érzékeltetni?

A fentiek tükrében nehéz nem érteni a nekünk szánt „üzenetet”. Ha a sepsiszentgyörgyi kezdeményezők esetleg egyebet, mondjuk a helyi magyar-román békés együttélés fontosságát szeretnék hangsúlyozni a szoborral, akkor ez került volna rá: „Mi, románok a magyarok nélkül gyengék vagyunk, és ők is nélkülünk.” Merthogy ezt is Eminescu írta. Ám attól tartok, nem ezt az idézetet vésték rá a talapzatára.

Címlapfotó: Kocsis Károly