Erzsike néni intelmei Kézdikővárról

Ismerve a székely viccek iránti fogékonyságát, feszültségoldóként pár vonatkozó kiadványt is megmutattunk Tamás Sándor megyetanácselnöknek, amikor egy beszélgetés erejéig a kézdivásárhelyi irodánkban meglátogatott. Aztán – komolyra fordítva a szót – olyan kérdések kerültek terítékre, mint a várható beruházások, az esetleges területi átszervezés hátulütője, a háttérhatalom aknamunkája vagy éppen a kővári Erzsike néne intelmei.

– Tudom, már unalmasnak hat, de így év elején nem tudjuk megállni nem feltenni a kérdést: idén milyen nagyobb lélegzetű fejlesztésekre, beruházásokra számíthat Háromszék népe?

– Amióta meghalt a torjai jósnő, azóta én sem merek jövendölni, különösen azzal a százöt éves tapasztalattal, amit ebben az országban megéltünk. Látva azt a folyamatos bizonytalanságot, amely az országban uralkodik, nehéz bármit is biztosan előre látni. Komolyra fordítva a szót: ha nagy ügyekről beszélünk, akkor egészen biztos, hogy attól függetlenül, milyen lesz a költségvetés, a szociális szféra, a gyerekvédelmi rendszer zökkenőmentes működését biztosítani fogjuk, hiszen az egyik legfontosabb tevékenysége a megyei önkormányzatnak éppen az ilyen és hasonló nagy rendszerek fenntartása. Valószínűleg nem mindenki tudja, de munkatársaink évente 950–1050 árva vagy rászoruló gyerekről gondoskodnak nap mint nap. De hozzánk tartozik az idősek hídvégi otthona, ahol több mint száz bentlakó szép korút látunk el folyamatosan, és a szociális gondoskodáshoz tartozik az az együttműködés is, amit megyei önkormányzat, a helyi önkormányzatok és a különböző – elsősorban – egyházakhoz kapcsolódó civil szervezetek között kialakítottunk. Ilyen például a Caritás, a Diakónia, a Szent Ferenc Alapítvány vagy a Vöröskereszt.

– Ezek tevékenysége hangsúlyosan az otthoni beteggondozásra irányul ugyebár?

– Igaz, ezen civilszervezetek munkatársai szinte napi rendszerességgel foglalkoznak több mint 1600 idős és beteg személlyel. És ez nem annyit jelent, hogy kimennek, és kiszámolják a napi gyógyszert, hanem ez egy szociomedikális ellátás, ahol a napi feladatok különböző, különösen vidéken szükséges részét megoldják; ha kell, fát hasogatnak és tüzet gyújtanak, vagy éppen elmosogatnak egy rászoruló ember lakásában. Azért emelem ez ki, mert ez nemcsak törvény előírta kötelességünk, ez egy lelkiismereti kérdés is, hogy azokról a gyerekekről, fiatalokról, idősekről gondoskodjunk, akik társadalmunk részét képezik.

– A tervezett fejlesztéseket milyen mértékben befolyásolja az, hogy most ért véget egy európai uniós támogatási ciklus?

– Ez azt jelenti, hogy az idei évben teljes egészében befejezzük az erdővidéki úthálózat felújítását. Fontos a megye számára, hogy Erdővidék emberei, települései hangsúlyosan haladjanak a modernizáció felé. Akik ott élnek és most jó minőségű utakon járnak, látták, hogy sokszor kerültünk kátyúba, de nem térdeltünk meg soha. Végigvisszük a több mint 50 kilométernyi úthálózat rendbetételét mintegy 15 híddal egyetemben. Kiépítettünk több mint 20 kilométernyi beton- és földsáncot, valamint több mint ezer kapubejáratot is az érintett településeken, az átjárókról, átereszekről nem is beszélve. Ennek eredményeként az ottani faluképek is teljesen megváltoztak: aki például elmegy Vargyasra, láthatja, hogy ma úgy néz ki, mint egy kisváros, vagyis az életminőségen nemcsak javítottuk, hanem teljesen átalakítottuk a település közlekedési infrastruktúráját. És ha lejár egy uniós ciklus, akkor egyben új is kezdődik. Ehhez már előkészítettük pályázatokat. Március végéig le is adjuk az egyik legnagyobb tervezett munkálathoz, a 19 kilométeres Kézdiszentlélek–Kézdiszentkereszt–Esztelnek-Kézdialmás-Lemhény útszakasz teljes átépítéséhez szükséges pályázatot. Azért használom ezt a kifejezést, mert ez sem csak aszfaltozásban merül ki: ahol lehet, szélesítjük, melléje kerékpárutat építünk, különösen a Szent Mihály-hegyi templom környékét szeretnénk még korszerűbbé varázsolni.

– Ezek szerint ott idén még nem kezdődnek el a munkálatok.

– Idén biztosan nem, hiszen egy 30-35 millió eurós uniós pályázat lebonyolítása időbe telik, viszont ez egy olyan jövőbe mutató munkálat, amellyel foglalkoztunk, és végig fogjuk vinni. A lényeg az, hogy mi nem költségvetési, nem naptári években gondolkodunk, hanem ügyekben, megoldandó kérdésekben: éveket átívelő elképzeléseink vannak. Aki úgy gondolkodik a közigazgatásban, hogy milyen kevés pénzünk van most, és jaj, vajon mire lesz az elég december 31-ig, az nem jut el sehova, mert mindig egy egységnyi időre eső kevés pénz áll rendelkezésre. Úgy kell gondolkodni, hogy mi az a nagy program, mi az a nagy ügy, amit meg szeretnénk oldani, és utána kezdjük keresni hozzá a pénzforrást.

Pénzes miniszterekkel sem táncolhatunk

– Nemrég ismét elfoglalta a Központi Fejlesztési Régió vezetőtanácsának elnöki székét. Ez mit jelent? Esetleg több pénzt Székelyföldnek?

– Ez egy, a régiót alkotó hat megye (Hargita, Kovászna, Maros, Brassó, Szeben, Fehér) tanácselnökeiből, megyeszékhelyek polgármestereiből, továbbá egy-egy város és község polgármesteréből álló, 24 tagú döntéshozó testület. Az elnöki tisztség rotációs alapon változik a megyetanácselnökök között, a mandátum egy évre szól. Azért törekedtem arra, hogy most, az új uniós ciklus elején kapjam ezt a lehetőséget, mert így nagyobb a rálátás arra, hogy milyen tengelyen milyen típusú pályázatokra, nagyjából mennyi összegre számíthatunk, és ez hogyan oszlik a megyék, illetve pályázatok között.

– Nagyobb rálátás vagy ráhatás?

– Egyelőre rálátás, ugyanis a ráhatás nálunk, a Központi Fejlesztési Régióban konszenzus-alapú, és ezt nekünk, székelyföldieknek sikerült kialakítani a mi érdekünkben, merthogy a többiekhez képest mi kisebb megyék vagyunk. Ha nem lenne összhang a döntések sorozatában, a nagyobbak többnyire leszavaznának bennünket. Az elmúlt 10-15 évben viszont olyan kollegiális viszonyt alakítottunk ki a más megyei partnerekkel, románokkal, magyarokkal egyaránt, hogy egyensúlyban tudtuk tartani a fejlesztésre szánt összegeket. Például a megyei utakra szánt összeget, attól függetlenül, hogy melyik megyében hány kilométer megyei út van, egyenlő mértékben osztjuk el. Ezt nyilván Háromszéknek, mint legkisebb megyének kedvez.

– Most, hogy az RMDSZ ismét kormányon van, és megkaptuk a két legfontosabb „pénzes” tárcát, derűlátásra adhat okot. De az ország jelenlegi gazdasági állapotát nézve, illetve a beharangozott megszorítások okán már kevesebb okunk van optimistának lenni, és ráadásul nem is szidhatjuk a saját minisztereinket. Ilyenkor az egyik szeme nevet, a másik meg sír?

– Minden pozitív, ami az életünkben történik, egyben negatív is tud lenni. Minden, ami előny, az hátrányunkká is válhat. Csak tőlünk függ, hogy melyiket tápláljuk. Látjuk, hogy ez az ország tényleg sok pénzügyi gonddal küszködik. Nehéz az örökség, amit a decemberben leköszönt kormány hagyott, hiszen az elmúlt néhány évben – elsősorban szociális támogatásokra – szétszórták a pénzt, sőt: a kölcsönbe felvett pénzt osztogatták szét. Innen kell felállni, ebben a nehéz helyzetben kell helytállni, másrészt meg fejleszteni, dolgozni kell. Hiába van egy ügyes fejlesztési miniszterünk Cseke Attila személyében egy olyan minisztérium élén, ahol gyakorlatilag szinte az összes közberuházás sorsa eldől (például a kézdivásárhelyi uszoda, a sepsiszentgyörgyi jégcsarnok, a kovásznai wellness-központ jövője, hogy csak a mi megyénkből mondjak három nagyon fontos projektet), ha nem tudjuk hozzá biztosítani azt a politikai és pénzügyi hátteret, ami a pénzügyminisztérium részéről jön. Tehát ilyen szempontból kell látni és értékelni a fennálló helyzetet. Kétségtelen, hogy Tánczos Barna, aki – mint ahogy azt az elmúlt években bebizonyította – egy rendkívül ügyes, határozott, keménykezű vezető, kénytelen népszerűtlen döntéseket is hozni. És nem azért, mert ő gonosz fiú lenne, nem azért, mert az RMDSZ-nek változott volna az elképzelése, hanem azért, mert Románia egy olyan helyzetben van a korábbi rossz kormányzásoknak köszönhetően, hogy most elsősorban a holnapi megélhetés lehetőségét kell biztosítani mindenki számára. Így nézve valóban előny is, meg hátrány is az, hogy ez a két minisztérium a miénk, de azt gondoljuk, középtávon előbb-utóbb kiigazodnak az aránytalanságok, és ha az elején egy kicsit nehezebben is megy, de el fog indulni egyfajta fejlesztés és fejlődés.

– Orbán Viktor miniszterelnök a minap úgy fogalmazott, 2025 a nagy ívű fejlődés felé történő elrugaszkodás éve lesz Magyarországon. Ha az ön szavait jól értelmezem, akkor ez Székelyföld esetében nem érvényes.

– Székelyföldön az a téves szemlélet alakult ki, hogy egyik napról a másikra bármit meg lehet oldani. Ugyanis a székelyföldi emberek többsége a magyar médián nő fel, ahol azt látja, hogy ha Orbán Viktor reggel mond valamit, akkor ő ezt egy kétharmados parlamenti döntéssel délután meg tudja valósítani, és másnap reggel 8 órától valósággá válik. Na már most, ha itt ketten a szerkesztő úrral eldöntünk valamit, és száz százalékban jó ötletnek tartjuk, mire leérek vele Szentgyörgyre a megyei tanácshoz, a 100 százalékból már csak 72 százalék marad, mert figyelembe kell venni a megye többi lakosának szempontját is, és mire eljutunk Bukarestbe, ahol döntéseket kell hozni, már csak a 6 és fél százalékunkkal tudnák érvényre juttatni. Ilyen tekintetben ez a különbség Magyarország és Székelyföld között.

Az erdélyi magyar jövő nem könyvelési kérdés

– Ha már a nagypolitika vizein evezünk: bár ideig-óráig úgy tűnt, Románia adminisztrációs átszervezése lekerül napirendről, most ismét kezdik erőltetni. Akik ezt teszik, azokat csak pénzügyi szempontok, magyarán a spórolás szándéka vezérli, vagy netán egyéb?

– Ha visszapörgetjük az idő kerekét, felidézhetjük, hogy 2024-ben egész évben az RMDSZ minden tisztségviselője, mi is itt, Háromszéken többször hangsúlyoztuk, ez a legnagyobb veszély, ami az erdélyi magyarokat fenyegeti. És nem azért mondtuk, mert választási kampányok sorozata volt, nem azért, mert ijesztgetni akartuk volna az embereket, hanem mert pontosan látjuk, hogy ezt a bukaresti román pártok komolyan gondolják. Hol az egyik párt, hol a másik vetette fel ezt a kérdést, most legutóbb éppenséggel a miniszterelnök. E mögött nyilván több szándék is meghúzódik. Egyik az, és ezt mi is látjuk, hogy valamiféle közigazgatási újragondolásra kétségtelenül szükség van. Nem feltétlenül átszervezésre, de újragondolásra mindenképp, hiszen a mostani közigazgatási rendszer 1968-tól működik. Akkor is fel akarták számolni a székely megyéket, ám elődeink a kommunista rendszerben is el tudták érni, hogy Kovászna és Hargita megye megmaradjon. Azóta többször volt ilyen típusú próbálkozás, a leghatározottabb azonban talán most jelentkezik, és szakmai hátteret is próbálnak keresni hozzá. Ebben természetesen benne van, és jól hangzik, hogy spórolni kell, mert kétségtelen, hogy a kis települések nem tudnak a saját bevételeikből megélni. Viszont nekünk határozottan az a véleményünk, hogy egy közösség léte nem könyvelési kérdés. Mert ha például az esztelneki magyar közösség léte könyvelési kérdés lenne, akkor be kellene zárni az összes hivatalát, mert saját bevételeiből nem tudja fenntartani azokat. De ha visszaemlékszünk, 1968 után, amikor Eszternek önálló közigazgatását megszüntették, ott minden leépült, valósággal átfújt a szél a falun. Ám amióta, húsz éve sikerült visszaállítani az önálló községi státusát, és nemcsak Esztelneknek, hanem Árkosnak, Dálnoknak, Kézdialmásnak, Málnásnak, Mikójfalunak, Sepsibükkszádnak vagy éppenséggel Nagypataknak, hogy román példát is mondjak a megyéből, ezek a települések azóta látványos fejlődést értek el a közszolgáltatás, az infrastruktúra-fejlesztés terén. Ezek csak technikai kérdések ugyan, de maga a közösség is életképessé vált ezeken a helyeken, hiszen tánccsoportok alakultak, iskola, óvoda épült vagy vált működőképessé nemcsak fizikailag, hanem tartalmilag is, tehát fellendült a közösségi élet.

– Az állam feladta nem pont az lenne, hogy biztosítsa ezen közösségek létét, fejlődését?

– De igen, viszont Bukarestből nézve ez egészen másképp mutat, ezért folyamatos az ütközés az RMDSZ és a román pártok között a közigazgatás átszervezésével kapcsolatosan. Bukarestben úgy látják, ez egy könyvelési kérdés, és ami nem működik, azt be kell zárni. De ha ilyen logika mentén gondolkodnánk, akkor be kellene zárni az összes könyvtárat, színházat, mert ugye ezek csak „viszik a pénzt”, de hát kulturális háttér nélkül, közösségi élet nélkül nincsen közösség. És nyilván, mi az erdélyi magyar közösséget féltjük ettől az átszervezéstől, egyrészt a helyi kis közösségeket, másrészt, ha a megyéket fel találják számolni, vagy összeolvasztják egy nagy megamegyébe, a mi esetünkben Hargita és Kovászna megyét Brassó megyével vagy rosszabb esetben Brassó, Szeben és Fehér megyével, akkor itt 20-25 százalékra csökkenne a magyar közösség aránya, ami véget vetne az 1100 éves erdélyi történelmünknek.

A háttérhatalmak két áramlata

– Mit gondol, ez a hatalom elsődleges célja?

– Én ezt nem tudom, mert nem vagyok ott, ahol ők a döntéseket hozzák, de az elmúlt 105 éves tapasztalat ebben az országban azt mutatja, hogy ez kedvükre való lenne.

– És kik azok az ők? Mert nemrégiben az egyik anyaországi portálnak adott interjújában olyan kendőzetlenül besszélt az itteni háttérhatalomról, ahogyan legutóbb talán Liviu Dragnea akkori miniszterelnök tette, aki azóta a börtönt is megjárta.

– Romániában több háttérhatalmi vonulat, rendszer létezik, de ha nagyon egyszerűen gondolkodunk, akkor ezek között két fő áramlat különíthető el. Az egyik azt mondja, hogy 105 éve élünk együtt ezekkel a magyarokkal, ügyes fiúk is vannak köztük, gyertek, fogjunk össze velük, hátha lehetne értelmes dolgot csinálni az ország számára. A másik áramlat azt tartja, hogy ezek a magyarok még 105 év után is itt vannak és berzenkednek, gyertek, tapossuk el őket. Ez a két áramlat birkózik időnként egymással a háttérhatalmakban. Úgy érzem, újabban azok erősödnek, akik el akarnak taposni bennünket, lásd a tavalyi államelnök-választás jelöltjeit, eredményét. És ami a szörnyülködésre leginkább okot adhat: még a romániai magyarság egyes köreiben is felkapott lett Călin Georgescu neve, aki teljesen nyíltan vasgárdista eszméket hirdet, és legutóbb meg is fenyegette az RMDSZ-t is, hogy aztán amikor ő lesz hatalmon, megmutatja, mettől meddig. Azaz mostanság azok kezdik nyeregben érezni magukat, akik nálunk nélkül képzelik el Romániát, Erdélyt és Székelyföldet is.

Vörös vonal a kormányzati együttműködésben

– Ilyen tekintetben mondjuk Crin Antonescu jól jelölt számunkra?

– Nézze, az igazság az, hogy nekünk megfelelő jelöltet eddig csak a magyar közösségből láttam, és őt Kelemen Hunornak hívják. A tapasztalat az, hogy ha nem mi szervezzük a saját dolgainkat, ha nem a mi képviselőink mondják el, mi jó, mi fáj nekünk, miként szeretnénk a saját dolgainkat igazgatni, akkor azonnal megpróbálják ezt mások megszervezni helyettünk. Csak éppen az, ahogyan a bukarestiek elképzelik a mi életünket, nekünk a vesztünket jelenti. Tehát a legfontosabb, hogy a közösségünk ereje tudjon megmaradni, választásokkor bár ezt a 6,5 százalékot tudjuk felmutatni. Ez kevésnek tűnhet a maradék 93,5 százalék viszonylatában, mint ahogy ezt a mostani kormányalakítási tárgyalásokkor, különösen a liberálisok nagy mellényben szemünkre is vetették, és próbálták kioktatni Kelemen Hunort. Az RMDSZ elnöke erre mondta, „tetszettek volna nélkülünk megnyerni a választást”, amire aztán lejjebb húzták a potenciométert, és sikerült megszereznünk a két legfontosabb minisztériumot. Tehát az erdélyi magyarok ereje, befolyásolási képessége mindig a kontextustól függ. Viszont ahhoz, hogy mi az adott kontextusban eredményt tudjunk elérni, ahhoz mindenekelőtt az szükséges, hogy közösségünk politikai értelemben is kompakt közösség legyen.

– Visszatérve a területi átszervezés szándékára, az akár vízválasztó is lehet a további kormányzati együttműködés tekintetében?

– Ez egészen biztos. A területi, közigazgatási átszervezés, különösen a megyék átszervezésének kérdése élet-halál kérdés az erdélyi magyar közösség számára, ami nem képezheti alku tárgyát. Azért nem, mert ez nem olyan döntés, amit pénteken meghozunk, hétfőn rájövünk a tévedésünkre, és kedden visszacsináljuk. A közigazgatási átszervezés nem ilyen, és a következményeit már most jól tudjuk modellezni. Tisztán látjuk, hogy milyen mértékben változtatná meg Erzsike néni életét Kézdikőváron, ha a megyeháza Gyulafehérvárra költözne. Például egy urbanisztikai engedély kiváltásához pontosan 9 órát kellene autóznia oda-vissza. De nemcsak az ő életét tenné pokollá, hanem az erdélyi magyarok, mint politikai értelemben vett közösség számára is a véget jelentené. Mert ugye azért történnének ezek az összevonások, hogy pénzt spóroljanak általa. De ha egy adott pénzösszegről kell majd dönteni, hogy melyik múzeum működésére fordítsuk, akkor mi nyilván, ha ott leszünk, el tudjuk mondani, mert tudunk románul, és eszünk még van, hogy ez milyen fontos a Székely Nemzeti Múzeum számára. De egészen biztos, hogy lesz valaki, aki azt mondja majd, hogy nem, nem, inkább kapja a gyulafehérvári Egyesülés Múzeuma. És akkor elkezdődik a szavazás, én pedig borítékolni merném, hogy nem a Székely Nemzeti Múzeum lesz a nyerő…

Erzsike néni azt üzente

– A kézdikővári Erzsike néni lassan szállóigeszerű hivatkozási ponttá válik az erdélyi magyar politikai szóhasználatban, még Kelemen Hunor szövetségi elnök is őt emlegette az RMDSZ legutóbbi kongresszusán, míg ön többek között egy csíkszerdai kampányrendezvényen idézte. Kicsoda ő tulajdonképpen?

– Ha irodalmi műfajban gondolkodnánk, akkor a Tamási Áron műveiben is tetten érhető mágikus realizmusba illene bele, tehát tulajdonképpen egy legendai ködbe burkolt, reális vagy annak ható személy. Minden faluban él legalább egy Erzsike néni, akit akár ismerünk is, és akinek a józan paraszti esze sok esetben többet ér, mint a bukaresti román politikusok felének együttvéve, mert érzi az élet nagy kérdéseit. Minden faluban fellelhető legalább egy olyan asszony vagy férfi, akivel elbeszélgetve rájövünk arra, hogy végzettségétől függetlenül nagyon jól látja a világ dolgait vagy a közösségünk helyzetét. És ha egy nyelvet beszélünk vele, akkor ezt meg is osztja velünk!

– Legutóbb mit osztott meg önnel?

– Úgy fogalmazott, jó lenne, ha a román állam azon gondolkodna, hogy nem az emberek vannak érte, hanem az állam az emberkért, mert időnként olybá tűnik, mintha Bukarestnek lenne egy országa, és nem az országnak lenne a fővárosa Bukarest. És arra kért, mondjam meg Kelemen Hunornak, ne hagyják magukat, ha a napirendre kerülne az ország területi átszervezése.

– Átadta az üzenetet?

– Egy az egyben.

„Ahogy egy sokat tapasztalt barátom mondta: ez mind szép és jó, de Kézdikőváron Erzsike néninek hiába mondom a növekvő GDP-t, mert ő azt látja, hogy a vaj ára tavaly 10 lej körül volt, most meg közel 20 lej. És neki van igaza.”

(Kelelemen Hunor szövetségi elnök az RMDSZ legutóbbi kongresszusán)

„Most is, jövet Csíkba, bementem Kézdikővárra, ahol az Alszegben lakó Erzsike néni az egyik jó ismerősöm, és megkérdeztem, mi a véleménye a romániai politikai helyzetről és az előttünk álló időszakról. A falusi asszony kendőzetlenül mondta a következőket: „Fiam, ahogy én látom, Bukarestben a szekeret a lovak elé fogták, s nem tudják, hogy merre mennek. Magik pedig hallgassanak a józan eszikre.” S megtörölte dolgos kezét a kötényébe. Ez azt jelenti Erzsike néninél, hogy még van mondanivalója.”

(Tamás Sándor egy tavaly novemberi csíkszeredai kampányrendezvényen)