Január 30-án meghalt Szurkos András orbaiszéki születésű, Kézdiszéken dolgozó, 1990-ben Magyarországra kivándorolt atyánkfia.

Az 1960-as évektől közölt verseket a Megyei Tükörben, Brassói Lapokban, Ifjúmunkásban, Munkáséletben, Utunkban, Igaz Szóban és Korunkban, ezek nem rosszabbak, mint e lapokban megjelent írások átlaga. Foglalkozott kaszálással, nyúlfogással, éjjeliőrködött, volt gazdasági tervező és kereskedelmi felügyelő, szerkesztő, majd 1994-től nyugdíjazásáig a Magyar Rádió Sajtóarchívumában dolgozott. Lehet, hogy mindezért megérdemelne egy nekrológot.

Ám az, aki kezébe veszi tavaly megjelent, Vénélmény című verseskötetét, alaposan meglepődik. Adott egy költő, aki hosszú évtizedeken keresztül egyébbel foglalkozik, és kínkeservesen próbálja írni a korra oly jellemző hiányverseket. Aztán történik vele valami vénkorában, és rájön, jobb, ha a saját verseivel foglalkozik.

Kiderült, kitűnő formaérzéke van, és nagyszerűen tud mesélni versben. Amikor pedig arról es (értsd: is) meggyőződött, hogy székelyül es lehet írni, és nem szakad le a világ, egyszerűen elkezdett szárnyalni, ilyen sorokkal mond el egy életutat:

„Ha megered a mezge, rázendít az erdő a susogásra,

és zizeg, amíg be nem lepi a hó.”

Villon vágánsköltészete, Pessoa komótos, hömpölygő, egyszerű beszédmódja jut eszembe a vénséges vénség élményéből jövő, bölcsességen túli verseit olvasva. Ezeknek nagyjából egy filozófiája van: az életet meg kell élni, a hibákat el kell követni, és el kell mondani mindent. És mindenekelőtt: meg kell őrizni önazonosságunkat, még a beszédünkben es.

„Megilletődött nappalok, összeszakadt éjszakák,

követtük egymást, mint ragadozók a vér szagát.

Prangadérbe vertük legszebbnek szánt éveink.

Semmi forradalmi, ami említésre lenne érdemes.”

Nagy költők egy-egy kiemelkedő kötetéről szokták mondani, ha csak azt írta volna, művészete akkor is fennmarad. Nos, Szurkos András összes verse feledhető – kivéve azokat, amelyek az utolsó, Vénélmény címűben vannak. Kíváncsi vagyok, komolyan gondoljuk-e, hogy egyetlen kötet elég az üdvözüléshez.

Sántha Attila