Letörlöm arcod

Legkönnyebb lenne azt mondanom, hogy engem már nem lep meg semmi. És miért nem mondom? Azért, mert mindig a nehezebbet választottam.

Meglepett viszont és örömmel, hogy fölhúzzák városunkban, szülőföldünkön a magyar zászlót, ha csak egy napra is. Gondolkoztam, s nem is egymagam, hogyan egyezett bele ez a megveszekedett román hatalom? Na, kiderült, hogy egyáltalán nem egyezett bele! Azaz, ebben a nemzetalázó húzd meg, ereszd meg játékban volt csupán szerepe a kormánymegbízott ingadozásának, a zsandárparancsnoknak, a rendőrségnek.

Hát nincs zászló- meg létrebegtetés a magyarság fölött! És nincs egyetlen vigasztaló szavam sem. Meg sem lepődünk tulajdonképpen… Ez a népség – amelyiknek abszolút semmi köze nem volt gétákhoz, dákokhoz; minden alkalmi szövetségesét elárulta, hatalmas pénzösszegekért minden magyar szabadságharcban ott lapult ellenségeink mögött; csatáink után gyilkolt, rabolt eszeveszetten, aztán futás a szajréval – miért nézett volna föl a magyar zászlóra, Észak-Erdély emlékére éppen most?

Ha kinek fáj a megemlékezés leradírozása, nem vigasztalom én azt. Emberi jogainkért nem harcolhatunk prünnyögve, szipogva – bocsássa meg én népem, én népem, én igen fájó népem a szavam most az egyszer. Ringyó politikusok, ringyoid koldusfajzatok megbecstelenítették ismét és már hányadszor Petőfi szobrát itt is, ott is, amott is – ez három „testvérország” a szomszédságban, ahová az 1990-es gengszterváltás után tálcán vitték magyartalan miniszterek az ún. alapszerződéseket Budapestről, lenne szíves aláírni az ellenség.

Beregszásztól be Bukarestig, egyik balkáni magyar mészárlástól a másikig ötven esztendő alatt. Mi van még hátra? Varjúsereg lepte be az egész tájat. Megtörlöm az arcod, töröld meg a tieid arcát, és gondoljunk közben arra is például, hogy az erőtlen csügged, az erős megállja a harcot.

Valahogy kerüljük el a belenyugvás süppedékeny mocsarát. Én népem, én népem, én igen fájó népem, merd kimondani az 1848-as huszármondást: ne segíts, uram, csak csudálkozz!