Túrázók emlékeztek az első világháború Úz-völgyi nagy stratégiai győzelmére

Az I. világháború fontos csatájának, a Magyaros-tető visszahódításának évfordulóján a helyszínen tisztelegtek a Hőseink ösvényén járók.

A Lemhényi Ifjúsági Szervezet égisze alatt működő, hagyományőrző és történelmi túrákat szervező csoport ezúttal 15 taggal vágott neki az egész hétvégés Úz völgyi programnak. A péntek estébe csupán a megérkezés és a csíkszentmártoni közbirtokosság vendégházában való berendezkedés fért bele, de az esti tábortűz mellett azért felcsendültek az elmaradhatatlan katonanóták. Különösen helyénvalók voltak azon a helyszínen, ahol szinte minden talpalatnyi földet katonavér öntözött: az Úz-völgye ugyanis stratégiai szempontból jelentős szerepet töltött be az I. és a II. világháborúban is.

A március 8-iki emléktúra résztvevői tulajdonképpen az Úz völgy fölötti, 1372 m magas Magyaros-tető visszahódításának fegyvertényére emlékeztek tisztelettel. Miután ugyanis 1916-1917 fordulóján az oroszoknak sikerült a Söverjes-Magyaros-Lápos gerincvonalig előrenyomulni és megvetni a lábukat a magaslatokon, valamint 1917 elején több korábbi visszafoglalási kísérlet meghiúsult, a márciusi 8-iki csata stratégiáját Karl Litzmann tábornok tervezte meg (akiről a közeli hegycsúcsot is, a Névtelen-kúpot elnevezték), és Csíkzsögöd határában előzetesen pontosan begyakoroltatta a katonákkal.

A túra résztvevői a rendkívül meredek, nehéz terepen, a 750 méteres szintkülönbség leküzdése közben számtalanszor megidézték, 108 évvel korábban mennyivel nehezebb lehetett ez a miskolci 10. Honvéd gyalogezred katonáinak, a kassai és munkácsi honvédeknek. Ők ugyanis kemény fagyban, puskával, drótvágó ollóval, töltényekkel, ásóval, baltával terhelve, szögesdrót akadályokon átvágva magukat rohamozták meg az oroszok magaslati lőállásait.

A meglepetésszerűen végrehajtott rohamban az osztrák-magyar hadsereg viszonylag szerény veszteséget szenvedett, legalábbis az oroszokéhoz képest: ők több mint 500 halottat, közel 1000 foglyot és sebesültet jegyeztek és jelentős hadianyag-készletet veszítettek el.

A túrázóknak – akik között legfiatalabb egy 13 éves lány volt – számtalan lövészárkon át, egykori lőállások mellett vezetett az útja, és menet közben aknagránátok, egykori halálosztó lövegek vasdarabjaiból is több a lábuk elé került.

A háborúban hősiesen harcoló katonákra nemcsak a Hőseink ösvényén járó túrázók emlékeztek, a tető alatt a csíkszeredai és csíkszentmártoni önkormányzatok által szervezett emléktúra népes csapatával találkoztunk. A csoport férfitagjai pedig – éppen nőnap lévén – itt adták át a csoport nőtagjainak ajándékukat: egy szál kovácsoltvas hóvirágot, mely törékenységében egyszerre szimbolizálta a figyelmet és szeretet, fekete vasa azt, hogy a helyszín ugyanakkor a gyászé is, de azt is, hogy minden baj és szomorúság után az élet élni akar, kinő a virág az egykori sírokon.

A terepadottságok kirándulásra sem voltak ideálisak, reggel még fagyban indult a csoport, fent a tetőn, ahol az elemózsiát elfogyasztotta a társaság, melegen sütött a nap, a fűben heverészés, visszafele azonban már a hóolvadástól süppedős, sáros utakon ereszkedtek le. Összességében azonban ennél szebb és jobb napot a túrához kívánni sem lehetett volna.

A bográcsgulyás mindenkinek jól esett a fárasztó túra után, és az esti tábortűznél ismét felcsendültek a hol szomorú, hol tréfás katonanóták, népdalok. Különös módon mindegyik férfinak jó hangja volt, a rögtönzött dalárda produkciója nagy élmény volt a másik vendégházat elfoglaló szegedi vendégseregnek is.

Vasárnap a hazafelé vezető úton a túrázók számbavették a második világháborús csaták stratégiai pontjait is, ahol a tankcsapdák szomszédságában katonasírok hevertek, a szinte bevehetetlen, de árulás folytán mégis megsemmisített erődöt, majd a győztesek által felrobbantott bunkereket is megszemlélték, végül pedig elköszöntek egymástól.

Fotó: Bodor Tünde