Fekete Vince – 60

Olyan alkalom a mai nap, amikor mindannyiunkat figyelmeztethetném nagy erdélyi klasszikusunk, Dsida Jenő egyik versrészletével arra, hogy „tiszteld a költőket, akik / veled vannak bármerre mennél / s több életet adnak neked / tulajdon ember-életednél.” (Tíz parancsolat, IV.)

Magától értetődik, hogy e felszólítás elsőként a mindenkori olvasónak szól, de önmegszólításnak is tekinthetjük, azaz magában az idézett költemény szerzőjében is feltétlen tisztelet kell, hogy legyen bármely igaz költő iránt.

Ami különben a mai napon hatvanadik életévét betöltő Fekete Vince esetében is erőteljesen érvényesül, aki indulása óta a folytonosságot, az irodalmi hagyománnyal való kapcsolatokat kereste, mondjam azt, a kötelékek megerősítését, a szövetséget, éspedig oly módon, hogy eközben az ő „szólama” is érvényesüljön ama nagyszabású „zeneműben”, ami tulajdonképpen a teljes, hétévszázados magyar líra, vagyis törekedett arra, hogy saját „hozományával” gazdagítsa az irodalmi örökséget. S minthogy a mai napig is erre az örökségre építkezve alkot, ő maga is irodalmi kultúránk jeles művelőjévé vált az évek-évtizedek múlásával.

Hogy Fekete Vince munkái révén tényleg szerves része a mai magyar irodalmi műveltségnek, számos díj, illetve elismertsége jelzi, de azt is tudja költőnk, hogy legnagyobb elismerés íróember számára az olvasók megbecsülése. Amiben – hála Istennek! – része van neki. S kívánjuk, hogy ezután se legyen ez másként!