A pusztulás útján

A galaci kosárlabdaklub vezetője szűkszavú közleményben jelentette be a minap, hogy „anyagi fedezet hiányában a női csapatot felszámolják” és értelemszerűen visszalépnek a bajnokságból.

Sebaj – mondhatnánk – eggyel kevesebb ellenfelet kell legyőzni, hogy ismét bajnokok legyünk. A helyzet azonban nem csak erről szól. Nem csak azért, mert nyilván a többi csapatnak is eggyel kevesebb ellenfele maradt, és nem is csak azért, mert úgy igazán értékes egy bajnoki cím, ha erős ellenfelekkel, kemény küzdelemben, sportszerű körülmények között szereztetett meg, hanem azért is, mert a női kosárlabda mélyrepülése jól mutatja a román sport állapotát és a változás irányát.

Öt évvel ezelőtt még 15 csapat állt rajthoz a bajnokságban, ennek egyharmada idénre „elfogyott”, a Galac kiesésével már mindösszesen kilenc együttes maradt. Egy húszmilliós országban! Egyetlen csapat sincs Bukarestben, de nincs csapata olyan több százezres városoknak sem, mint Iaşi, Ploieşti, Craiova vagy éppen Nagyvárad.

A román női válogatott két alapembere a Sepsi SIC-től kerül ki: a 37 éves Stoenescu és a 33 éves Gödri-Părău, és a behívott idegenlégiósok is harminc táján vannak. Öt év múlva ki játszik majd a válogatottban? Mert azt azért nem lehet amerikai idegenlégiósokkal feltölteni (bár már ott is „megjelentek”). S, ha valakinek nem tűnt volna fel, hogy valami nincs rendben, az megnézhette, hogy miként mosta le a pályáról ezt gárdát saját pályáján az Európa-bajnokság selejtezőcsoportjában Szlovénia csikócsapata, amelyben egyetlen játékos volt, aki 1990 előtt született. 

A kosárlabda helyett tetszés szerint lehet kézilabdát, futballt, vagy bármit tenni, nagyjából ugyanez igaz, hogy akkor szertornáról, evezésről, birkózásról, s egyebekről ne is beszéljünk, ahol olimpiai és világbajnoki címekhez voltunk szokva. Talán még nem ment el az utolsó vonat, de már nincs sok idő hátra. Sürgősen tenni kellene, persze nem feltétlenül (csak) a profi sport, hanem elsősorban a tömegsport szintjén. De hát érdekel az egyáltalán valakit?