Vencel-nap

Három oldalról is hegyektől védett a falu. Itt semmi sem lehet omlatag, hiszen a tetőkről nézvést egyetlen kemény ökölnek tűnik, mely véd embert, állatot. Tán még az eget is védi, s elhajtja a gyanús fellegeket.

Professzor úr, holnap leszek először tanár, és éppen itt. Tudom fejből azt a szemináriumi dolgozatomat, ötödévről… – Nem elég megélni a létet, föl-, meg- bemutatni is kell azt… Írásbeli fölmutatást kérek önöktől a világról… Nem kötelező megírni…

Tegyük fel, hogy van ún. másvilág. Ha van, ahhoz nekünk itt semmi közünk. Ha átköltözünk, és ha nem, mind független itteni létünktől. Nekünk itt kell megteremtenünk a más és más, igazi világot. A többi néma csöndesség, a madarak és az utánunk jövők gondja.

Próbatanításaim voltak az egyetemen, ötödéven. Itt, Gyepesen megint más, mint Revesen, minden gyermek más és más. Nézem az osztályomat, V. B. Húsz gyermek, mókusok, riadtak. Ők elsősök a tagozaton, én is „elsős”. – Tanár elvtársnak tisztelettel jelentem, osztályunk… – Ő a hetes. Máris felelős. Aranyos kislány. Húsz ismeretlen és más-más világocska.

Hoppá! Ezen a fiúcskán az első padban felnőttre való ing van! És szeptember elején a bakancsa is…, igen, az sem gyermekcipő. Istenem, istenem. Vajon milyen világocskában él?

Szünetekben köztük vagyok. Hallgatózom? Inkább figyelek. A kicsik dörgölőznek, simulnak, mint a kis macskák. A líceumisták nem szaladgálnak, ők beszélgetnek. Professzor nagyuram, mennyi mindent kifelejtettünk a filozófiánkból! A dolgozatomból is. Ki a megmondhatója, mi kellett volna eleddig, és mi nem kellett volna! Mert hát „más világ” ám ez, és mást is akarunk.

Hallom az egyik kislányt, hallhatóan súgja: nézd meg, a Venci lábán kétféle zokni. Magamhoz intem. – Ezt nehogy úgy mondjátok, hogy ő meghallja. Jó? – És látom egy pillanatig, hogy fél a kis copfos. Megijedt? Én mosolyogva mondottam neki.

Családlátogatásra mentem szombat délután a szótlan, szelíd, egy évvel a többinél idősebb Venciékhez. Rendes kerítés a kékre festett régi, jókora ház körül, az udvar kissé gyepes, a ház és a csűr között nagy farakás, három is. Tüzelő télire. Kijön az ember, a gyerek apja. Harmincötnél nincs több, de ötvennek látszik. Törődött, borotválatlan az arca. Kezet nyújt, kérdi, mi járatban a tanító úr, odabenn leültet a nagy konyhában. Rideg minden, de ételillat van. Az ablakokban nincsenek virágok. A kályha is és minden mutatja, nincs asszony a háznál. Nem tudtam.

– Elment. Meghalt. Vérmérgezést kapott.

Csupa csont, erő, háromszáz kilós a bánat rajta. Ő neveli már két esztendeje egyedül a gyermeket. – Én az erdőkön dolgozom. Van úgy, hogy viszem, merthogy ott hálok, s akkor Vencike is, ugyebár. Az anyja nevezte így, Isten nyugosztalja, Vencikének.

Hazafelé mintha belenéznék a szívemben megképzelt világukba. Az utcán köszöngetek erre, arra. Még nem tudom, mit s hogy. Semmit nem tudok, professzor úr, Isten nyugosztalja önt is. Más-más a világ, és most annyira távol vagyok a közepétől…

Nézem a háziasszonyom naptárát, két nap múlva szeptember 28., Vencel napja. Átszaladok az egykori malomba, államosított malomban lakom. Pénzt veszek magamhoz, megyek az üzletbe. Ezt-azt, illőt és kellőt vásárolok. Másnap mondom Ildikónak, a hetesnek, hogy holnap Vencelnek névnapja van. – Készítettem csomagocskát, készítsetek ti is. Az utolsó óra után felköszöntjük Vencit, átadjuk… A tornatanító is örömmel mondta, övé az utolsó óra, és úgy lesz minden.

Az V. B tanulói másnap mintha ünneplőben, egy szálig. A hetes jelentett csengő hangon. Mintha a Mikulásnak jelentene.

A tornaóra tíz perccel rövidebb lett. Az alatt az osztályban rendezkedtek a kislányok, kisfiúk. A katedra mögött találtunk egy jókora fonott kosarat és két műanyag szatyrot, amikor Lajos kollégával bementünk. Ő hátul leült egy székre. A gyerekek mozdulatlanul állva. Frissen fésülködve a fiúk is.

– Kedves gyerekek, mókusok és verebek. Ma Vencel napja van. Isten éltesse a mi Vencikénket névnapján! – Egyszerre kiáltotta az osztály: Isten éltessen Venci!

A katedra mögül a kislányok elkapták a kosarat, a szatyrokat, elébe tették, megpuszilták. Világos nappal volt, de igen-igen hasonlatos a karácsonyi angyaljáráshoz.