Egy pár kísérleti bakancs

Ha emlékezetem nem csal, 1963-ban gyúlt ki a villany szülőfalumban, de azért azt nem mondanám, hogy ezzel felszámolták a sötétséget. Ugyancsak e tájban készült el az első, a falu központján áthaladó aszfaltozott útszakasz, egy évvel korábban pedig megalakult a termelő szövetkezet, gyökeresen átalakítva a falu tulajdonviszonyait s általában a mezőgazdálkodást. Sokan gondolhatták ebben az időben, no lám, Kézdiszentléleken is gyökeret vert a kommunizmus…

Az iskola is kivette részét a tudat nagy „átalakulásából”, osztályonként hetente számot kellett adni, ki és mikor volt templomban és hitoktatáson, Mikulás helyett télapót emlegettek, karácsonyi szünidő vagy szünet helyett egyszerűen téli vakációt, s hiába láttunk karácsonyfát az iskolában is, mert azt télifának kellett mondanunk, sőt az ünnepséget is majd egy héttel a Megváltó születése után, december 30-án tartották, a királyság megdöntésének napját ünnepeltetve.

Egy szó, mint száz, amint a sötétséget nem lehet egykönnyen megszüntetni, úgy a vendégmarasztaló sár sem tűnt el a falun áthaladó utak széléről, nem is beszélve a falu utcáiról, akár egész falurészekről. Egyszerűen kikerülhetetlen volt az esős időszakokban. Tapasztalhatta ezt ki-ki a maga módján, az ötödik-hatodikos gyermek például egy Erzsébet-napi köszöntő során, amikoris estefelé s bizony már – november közepe lévén – sötétben gyülekezett az osztály, hogy névnapja alkalmából úgymond megénekeljék osztályfőnöküket. Kivilágítatlan volt a főútról leágazó kis utca, s akkora sártengeren kellett átgázolnia a csapatnyi gyermeknek, hogy a téli lábbelik szárukig besározódtak. Aztán a kapu elé érkezve mindenki próbálta megtisztítani cipőjét, tócsák sáros vizében valamelyest lemosni a lábbeliket.

Mivel a lakás bejárata előtti köszöntő énekek után a szobában is fogadni szokott az osztályfőnök, így hát egyik kedvenc diákja különösen nagy hangsúlyt fektetett sáros cipője megtisztítására. Mindenekelőtt valami „eszközre” volt szüksége, amivel hamarjában és szépen lemoshatná cipőjét. Papírzsebkendőnek s hasonló efféléknek akkor még híre-nyoma sem volt, de a zsebében keresgélve kezébe akadt háromszög alakú pionírnyakkendője, s egy-kettőre szalonképessé tette magát. Közben eszébe juthatott, hogy tettének komoly következményei lehetnek, ezért a sötétség leple alatt a piros selymes „bűnjelt” a pocsolyába dobta…

A gyermekek iskolai viseletét különben igazgatónk is fontosnak tartotta ellenőrizni – különösen a sárra való tekintettel. Erre többnyire a reggeli iskolai gyülekezők alkalmával került sor. Rendet és fegyelmet megkövetelő ember lévén, komoly, katonás szemléket tartott, s akinek lábbelijét nem találta tisztának, azt azon nyomban elküldte, hogy ha már cipőkenőccsel nem pucolta meg otthon, netán összesározta iskolába jövet, akkor kenje be nyomban „békazsírral”. Bizonyára azt kívánta elérni ezzel, hogy becsüljük meg javainkat, mert például a lábbeli akkor még tartós cikknek számított, ellentétben a mai „egyszeri” használatosakkal, egyszerű és könnyű volt „karbantartása”, s ha javíttatni, azaz foltozni, talpalni kellett, volt a faluban jónéhány cipész és suszter, aki mindezt elvégezze.

Persze akkoriban is felmerülhetett a kérdés, hogy rendszeres gondozással meghosszabbítható-é egy lábbeli élete? S minthogy kísérletező lény is lenne az ember, ebből kifolyólag próbát is könnyen tesz. Gyafi bácsi mindenesetre vállalkozott egy ilyen kísérletre. Nem egy pár kísérleti egér, sem nem patkány lett megfigyelésének tárgya, hanem egy pár bakancs, s az eredményt is szívesen megosztotta. Agglegény lévén, senki nem is fogta vissza kísérletező kedvét!

Jó humorú, gyors észjárású kézdiszentléleki gazdaember volt, olyan felnőtt „kiadása” Tamási Ábelének. Talpraesettségét faluszerte emlegették egy olyan eset kapcsán például, amikor a törvénynyel gyűlt volt meg a baja. A két háború közötti világban az állami hatóság helyi román képviselője egy este elkapta, ugyancsak sötétben és esőben az erdőről bárca nélkül fát szállító atyafit. A törvény őre nyilván örült a fogásnak, rögtön le is igazoltatta hősünket, de ez, hogy „segítségére” legyen az egyenruhásnak, még két ismert szentléleki lakos, a G. D. és P. M. nevét is megadta, mondván, kettőjük háza között található az övé, holott ezen atyafiak háza valójában egymásnak háttal volt épülve, s így a két ház közt kölykező macskán vagy kutyán kívül más élőlény nemigen verhetett tanyát…

Különben Gyafi bácsi szenvedélye a lótenyésztés volt, de oly módon élt ennek, hogy a lókereskedésből meg is tudott élni egy időben. Volt rá eset, hogy „lóiskolájának” neveltjei a bukaresti cirkuszban folytatták „karrierjüket”, ország-világ előtt elhíresült „személyiségekké” váltak.

Gyafi bácsi tehát eltökélte egyszer, hogy kísérletet tesz a bakancsgondozás célját, de főleg értelmét illetően. Megvásárolt egy vadonat­új bőrbakancsot, az egyiket napi rendszerességgel pucolta és kente jó házi kenőcsfélékkel, a másikat viszont egyszer sem, az eredmény pedig tisztázó jellegű volt hősünk számára, s nem kis meglepetéssel szolgált: egy nappal „élte túl” jól gondozott társa „hátrányos helyzetű” párját! Le is vonta ebből Gyafi bácsi a maga számára a következtetést, s a továbbiakban ennek „fényénél” cselekedett a bakancspucolást illetően…