Jogunk a komoly tréfához

Legutóbb egy kiváló karikatúrakiállítás megnyitóján fogalmazódott meg újra bennem, hogy a székely még a tréfát is komolyan veszi. Persze nemcsak a kiállított művek szemlélése indította el bennem ezt a gondolatot, hanem az is, amikor a megnyitón fellépő, mondjam azt, a komoly tréfához való jogunkért kiálló fiatal székely humoristát hallgattam a kézdivásárhelyi Vigadó Galériában…

Valahogy így gondolkozunk a különféle vigasságokról is. S mikor is lehetne a vigasság legkomolyabb, ha nem éppen farsang idején! Ugyan, ki tagadná, hogy a karneváli eseményeket, a farsangi alakoskodást például nem kell komolyan venni?! Sőt, akik magukra öltik a maskarát, akik beállnak az alakoskodók közé, azoknak csak valódi odaadással és átéléssel érdemes alakítaniuk szerepüket is! Mert hát komolyan vehet-e az ember egy olyan alakoskodót, aki csak tessék-lássék módra teszi a dolgát például a távoli Sao Paulóban, esetleg a velencei Szent Márk- vagy éppen itt, testközelben, mondjuk a kézdivásárhelyi Gábor Áron téren?

Egy szó, mint száz: a komoly vigasságok alkalmait hozza el általában a farsang, s nem volt ez másként az idén sem. Derekas hozzáállást követelnek meg a résztvevőktől az egyes helyzetek, bálok és mulatságok, eszem-iszomok, netán pánkó- és egyéb fesztiválok, mivelhogy ilyen alkalmakkor kerülnek elő például a megterhelt kosarak is, amelyek régi szokás szerint telve vannak kívánatos falatokkal, többnyire a sokak által a kerti vetemények közé sorolt kolbásszal és sonkával, valamint szilvóriummal és boritallal. Az emberfia pedig megpróbálja komolyan venni az evést télvíz idején, nem is beszélve az ivásról… Sőt, ahogy mondottam, mindezek mellett a székely még a tréfát sem becsüli le. A humorban nem ismer tréfát – mondhatnók hírneves írónkra hivatkozva.

Meg merem kockáztatni, hogy egyik legkomolyabb s ebből kifolyólag legmegbecsültebb „mesterség” nálunkfelé éppen ezért a tréfamesterség. Ebben aztán nem állíthatsz elő selejtet! Kötelez a hagyomány! Minden ilyen „vállalkozónak” tudnia kell, hogy sértésnek számít, ha a hozzá forduló „ügyfelet” felületes, hanyagul végzett „humorszolgáltatással” próbálja átverni, mert ezáltal a tisztes „ipar” jó híre súlyosan csorbulna. Nem árt tudnunk, hogy tájainkon nagy becsben állnak az igazi „humoripari” termékek, nagy a kereslet és az igény irántuk. Mi több, még ezeket is illik humorba csomagolva kínálni a piacon.

Ezért is merem remélni, hogy nehéz eladni a tréfahamisítványt vagy az áltréfát. Nehezebb talán, mint a hamis bort vagy a parfümutánzatokat… Nem lenne szerencsés és méltányos nálunkfelé a komoly tréfát szemfényvesztő bemutatók tartásával, boldogságóraképzésekkel, kétes ügyködésekkel, önámítást szolgáló előadásokkal helyettesíteni. Könnyen felismeri, kinek az emeleten minden rendben, ha valamit talmi ajándékcsomagokkal, ilyen-olyan törzsvásárlói kártyákkal akarnak rátukmálni. Mit mondhatna mást befejezésképpen a jegyzetíró, minthogy fogyasszunk igazi hazai „humoripari” termékeket, ezáltal is kiállva a komoly tréfához való jogunkért. Fel hát, humoristák, igazi tréfamesterek!